Ne könyörögjünk a gyereknek!

Nem lehet könnyű gyereknek lenni. A felnőttek egész nap majdnem minden megnyilvánulásukkal valamilyen más cselekvésre próbálják rávenni őt, mint amit csinálni szeretne. A folyamatos instruálás nem csak a szülőnek fárasztó.

Hogyan bírjuk együttműködésre őket anélkül, hogy százszor el kéne mondanunk valamit?

1. Ne magyarázzuk túl!

A játékában elmerülő gyermeknek rettentő fárasztó, ha valaki állandóan korrigálja a viselkedését. Nem is fontos és nem is érthető az a sok magyarázat a bacilusokról, a koszról és a kutyapisiről, ami azt követi, miért kell játszótér után kezet mosni. Sok esetben elég, ha egyszerűen annyit mondunk: „Kézmosás!” Persze ne csináljunk katonaiskola-hangulatot rövid, szigorú parancsszavakkal, de bízzunk benne, ha egyszer-kétszer elmagyaráztuk már, hogy miért kell kezet mosni, nagyon jól tudja, nem kell századszorra is elmondanunk. Adjunk magyarázatot, ha kell, tanítsuk meg, mi az oka a kérésünknek, de ne magyarázzuk túl.

2. Ne könyörögjünk!

A gyerek nem süket. Az esetek többségében nem kell százszor elmondani valamit, pláne nem kell könyörögnünk neki, nagyon jól hallotta, amit kértünk. Ahelyett, hogy belehergeljük magunkat és minden újabb ismétléssel koptatnánk a tekintélyünket, az energiánkat tegyük inkább abba, hogy megértsük, mi akadályozza meg őt a hallott kérés teljesítésében! Ahelyett, hogy „nem hallottad, hogy azt mondtam, vedd fel az előkét, hallod??!” Próbáljuk meg kitalálni, vajon mi akadályozza meg őt az együttműködő viselkedésben. „Talán nem vagy még éhes.” Lehet, hogy túlságosan belemélyedt a játékba, vagy hatalmi harcba akar kergetni minket (nyilván nem rossz szándékból, hanem mert ez az életkori feladata). Engedjünk teret és időt neki jól viselkedni! Kis idő múlva térjünk vissza a kérésre, vagy mondjuk el neki, hogy még egy mese és jönnie kell, így felkészülhet. A kérésünk sokszor úgy ér célt, hogy felhívja a figyelmét az éhségérzetére, így egy kis idő múlva önként jönni fog.

3. Választhasson és várhasson!

Legyen tere és ideje tehát megfelelően viselkedni. Választhasson és várhasson, míg felkészül a kért viselkedés megvalósítására.  Mi van, ha magán akarja hagyni az új harisnyáját és úgy venni fel a pizsamát? Lesz baja belőle? Nem. Akkor? Mi van, ha semmi áron nem akarja levenni a kabátot a lakásba érve? Lesz baja belőle? Nem. Előbb-utóbb melege lesz, és önként le fogja venni. Engedjük megtapasztalni! Persze ha a koszos cipőjét nem akarja levenni a lakásban, azt már hiszti ide vagy oda sem engedem meg, anyaként nem csinálhatok magamnak plusz feladatokat csak, hogy ne hisztizzen.

4. Ne zavarjuk össze!

Ha egyszerre több dolgot kérünk tőle, vagy ha egymás után következő kéréseket sorolunk, ha kisgyereknek kettőnél több választási lehetőséget kínálunk fel, összezavarodhat. Főleg ne kérdezgessünk vissza egyes kérések végén, hogy „jó?”! „Gyere, vegyük fel az előkét, jó?” Máris tálcán kínáljuk a lehetőséget, hogy úgy döntsön, „nem, nem jó”, és indul a hatalmi harc. Ha nincs választási lehetősége, ne keltsük annak látszatát! Ha dönthet úgy, hogy „nem, nem jó”, akkor természetesen megkérdezhetjük, de ne zavarjuk össze!

5. Maradjunk őszinték!

Ha érezzük, hogy lassan szakad a cérnánk, nem kell kedvességet mímelnünk, és lágyan a gyermek fülébe dudorásznunk, hogy „vedd fel a cipőcskédet, légy szíves, naaa.” Emberek vagyunk, igenis érezheti a gyermek, hogy anya a határainál jár. Ha az ötödik „léccikére” sem teszi meg a gyerek, amit kérünk, biztos, hogy felcsattanunk és nagyobb kontraszttal váltunk viselkedést a kedves „légy szíves”-ből dühös „azonnal fogadj szót”-ba, és a gyermek nem fogja érteni, mi történt. Ha viszont előre szólunk, hogyan érezzük magunkat éppen, a gyermeknek van lehetősége empatizálni, és egy hatalmi harc lehetőségét önként kihagyva ezúttal együttműködni. A férjem, ha érzi, hogy a pillanatnyi hangulata nem alkalmas az ellenállás letörésére, csak annyit tesz hozzá a kéréséhez, „most harap a majom.”  Ezzel legtöbbször sikerül megértetnie, hogy most jobb szót fogadni. Ennek egy változata, például, ha nincs idő az ellenállásra, mert sietünk kell, hogy megkérdezzük, „szép szóval, vagy erővel?”  Ha egy-két alkalommal megélte, hogy ha nem száll be maga az autóba, anya, apa beteszi erővel (nem erőszakkal), viszont szép szóval is kérhetik őt, és ilyenkor beszállhat ügyesen egyedül, akkor képes lesz választani. A gyermekem néhány alkalom után megtanulta felmérni, hogy van-e annyira fáradt, hogy nem tud „szép szóval” beszállni, így inkább választotta az „erővel”-t. Ilyenkor hagyja, hogy kölcsönadjam az erőmet, és én tegyem be az autóba, és lemond az önálló beszállás, hosszan mojolós biztonsági öv becsatolásának saját sikeréről, egyszerűen azért, mert érzi, hogy túl fáradt. Ő így őszinte hozzám, azt nem tudná még részletesen elmagyarázni nekem, hogy fáradtnak érzi magát.

6. Legyen saját sikere a jó viselkedés!

A „kapcsold le a lámpát”, „vedd fel az előkét” utasítások helyett sikerélményhez juttathatjuk! „Égve maradt a lámpa!”  - mondhatjuk, és ő vidáman megy és lekapcsolja, amit közös öröm követhet. „Mit felejtettünk el?”- kérdezhetjük evés előtt, és ő boldogon rá fog jönni, hogy az előkét felvenni. Ezek sikerélményt keltenek benne ahelyett, hogy frusztrálnánk az örökös kérésekkel.

7. Saját történet

A gyerekek arra mennek, amerre több kaland várja őket. Keresik az örömöt, ez az életelemük. Az angol így fejezi ki: „much more fun”, azaz „még több vidámságot”! Ha a fenti módszerek egyikével sem sikerül megfelelő viselkedésre bírnunk, ahelyett, hogy kifogyva a szelíd módszerekből dühösen felcsattannánk, van még egy mentőövünk! Kerüljük ki a hatalmi harcot egy saját (ha lehet, igaz) történet elmesélésével. Ha humoros, még a jó hangulatot is megteremthetjük, és tudjuk, hogy jó hangulatban könnyebb jól viselkedni. „Képzeld el, gyerekkoromban egyszer süteményt ettem lefekvés előtt, és én sem akartam fogat mosni…” Ezzel nem csak eltereljük a figyelmét az ellenállásról (amivel csak még több törődést, figyelmet akar kiharcolni), hanem empatizálni is elkezdhetünk a gyermekünkkel (milyen nehéz volt nekünk is gyerekkorunkban ez az állandó fogmosáskényszer).  Így magunkat is jobb állapotba hozhatjuk, hogy megértsük és szeretettel vegyük rá együttműködésre, továbbá azt is megadjuk neki, amiért nem akart szót fogadni, a történet mesélése közben időt és figyelmet adunk neki. Sok esetben már közben el is kezdhetjük a fogmosást, el is feledkezik az ellenállásról. A gyermekem sokáig minden fogmosásnál elmeséltette a saját történetemet, egészen addig, míg egyértelművé vált számára, hogy lefekvés előtt fogat kell mosni. Nem csak az én mentőövem lett a saját történet, hanem az övé is. Ha érezte, hogy szüksége van a saját történet megerősítő hatására, ahhoz, hogy együttműködjön, kérte a mesét. Az este rettegett pillanata helyett örömteli közös program lett a fogmosás.

Geszvein Erika
pár- és családterápiás
tanácsadó szakpszichológus