Az örömteli dackorszak 11+1 lépése

Pofon vagy simogatás?

Az örömteli dackorszak 11+1 lépése

A hagyományos nevelés olykor kissé bosszúálló. A gyerek rosszalkodását megtorolva próbálja rávenni a gyereket, hogy viselkedjen úgy, ahogy akkor viselkedne, ha jól érezné magát. Azért nem működik a büntető nevelés, mert ha valaki azt mondja, nekünk, ”menj a sarokba és gondolkodj el azon, amit tettél” biztos, hogy nem kezdenénk el azon gondolkodni, mit tettünk, sokkal inkább foglalkoznánk a szégyennel, dühvel, csalódottsággal, lázadással, bosszúval, amit a büntetés okozott bennünk. Ami pedig még fájdalmasabb: később biztos, hogy nem ahhoz az emberhez fordulnánk az érzelmi problémáinkkal, aki korábban rendszeresen ilyen érzéseket keltett bennünk!

A dackorszak pár év, ellenben egy életre szóló jó vagy rossz kapcsolatot alakítunk ki ezalatt a gyermekünkkel. Magam is anya vagyok, tudom, hogy türelemből és nyugalomból mindig kevesebb van, mint amennyi elkelne. A pozitív pszichológia követőjeként mégis azt mondom, hogy csak úgy lehet rávenni a gyermeket valamire, ha kedvet csinálunk neki hozzá. Mi, felnőttek is sokkal szívesebben dolgozunk jó hangulatban.

“Honnan vettük azt a bolondos ötletet, hogy ha azt akarjuk,hogy gyermekeink jobban viselkedjenek, ahhoz az szükséges, hogy először rosszul érezzék magukat?” -írja dr. Jane Nelsen, a Pozitív Fegyelmezés című módszer megalkotója, aki szerint pozitív légkörben jobban megérthetjük, hogyan nevelhetjük egyszerűbben és könnyebben a gyermekeinket.

Pozitív gyereknevelés

  1. A rosszalkodás oka az elkeseredés és a megfelelő készségek hiánya. A gyerekek a figyelmünket akarják elnyerni, de ehhez életkorukból adódóan még rossz módszereket választanak, így a viselkedésükkel sokszor csak haragot provokálnak. Pedig ők csak tartozni akarnak valahová, érezni akarják, hogy fontosak és szükségünk van rájuk.dac3.jpg
  2. Ha a gyerek rosszul viselkedik, annak legnagyobb részben a szülő az oka, ő a felelős (de nem vétkes), amiért a gyermeke a ”rosszalkodás” eszközéhez kell nyúljon, hogy valamit elérjen. Ha a szülő azt akarja, hogy a gyereke uralkodjon magán, erre neki kell megtanítania,de nem szavakkal, hanem példamutatással. Semmi értelme dühösen rákiabálni a gyerekre, hogy ”most meg miért üvöltesz?”. Egyrészt a gyerekek legritkábban tudnak a ”Miért?”- kérdésekre válaszolni, másrészt nem valószínű, hogy meg tudja fogalmazni, hogy mit érez, az érzések különböző árnyalataira éppen a szülőnek kell megtanítania őt. Arról nem is beszélve, hogy egy ” Most meg miért üvöltesz?” -re biztos, nem nyugszik meg, legfeljebb levegőt vesz a következő, most már a szülő haragjával is feldúsított dührohamhoz.
  3. Ellenséges hangulatban békés megoldást találni lehetetlen! Legelőször pozitív légkört kell kialakítanunk, hogy a gyermeket saját térfelünkre állítsuk. Csak akkor tudunk változni, ha akarunk. Segítenünk kell a gyermeknek, hogy jobban érezze magát, mert csak akkor tud jobban viselkedni.dac1.jpg
  4. A felelősségre vonás sosem lehet megszégyenítés. Ha óvatosságra intjük, de ő dacolva velünk végül pórul jár, például figyelmeztetjük, hogy felmostunk, csúszhat a padló, de ő mégis rohangál és elesik, felesleges a ”Na ugye, látod, látod, én megmondtam!”-típusú megrovás. Sőt, aláássa a tanulság megfogalmazásának lehetőségét, mert a gyermek a felnőtt megszidása révén benne keletkező szégyennel kezd foglalkozni ahelyett, hogy megjelenhetne benne a belső belátás, és megfogalmazná magának a cselekedete természetes következményét. Sokkal hasznosabb, ha prédikáció helyett empatikusan segítünk megérteni az érzéseit.
  5. Hagyjuk, hadd tapasztalja meg a gyermek a saját tettei következményét, persze csak ha nem életveszélyes a helyzet, amibe a gyerek beleviszi magát. Ha pedig valami másra akarjuk rávenni, mint amit ő akar, ne kezdjünk hatalmi harcba! Azt mondjuk el, hogy mi mit fogunk tenni, és ne azt, hogy mit követelünk tőle. Például elmondhatjuk, hogy mi megyünk a konyhába, ha nem hajlandó felöltözni, mert meg kell főznünk az ebédet.dac4.jpg
  6. Nem baj, ha a gyerek jól érzi magát miközben rendbehoz valamit, amit elrontott. Nem fog attól rászokni a tányérja kiborítására, ha megkérjük, hogy segítsen összetakarítani a kiborult ételt, és ő ebben láthatóan örömét leli. Miért kéne rosszul éreznie magát miközben a hibáiból tanul?
  7. A gyermek érezni akarja, hogy képes dolgokat megtenni, hogy szükség van rá, hogy képes befolyásolni azt, ami történik vele, szüksége van az érzései megértésére, a másokkal való együttműködésre, alkalmazkodásra és helyes értékrend és ítélőképesség kialakítására.
  8. Tegyük aktívvá a gyereket! Ahelyett, hogy állítanánk, kérdezzünk!
    Például ha kiömlik a teája, ahelyett, hogy utasítanánk, mit tegyen, kérdezzük meg, mit is kell ilyenkor csinálni. Öröm lesz számára, ha meg tudja mondani, és jókedvében örömmel meg is fogja csinálja. A gyerekek működésének titka, hogy mindig azt választják, ami több örömöt ad számukra, egész nap a vidámságot keresik. Bármire rávehetjük, ha kedvet csinálunk neki hozzá. Viszont semmi olyat ne tegyünk meg helyette, amit maga is meg tud tenni. Éreznie kell, hogy képes megtenni dolgokat, ez segíti az önállóság felé és növeli az önbizalmát, továbbá csökkenti az akaratosságát.jokapcsolat3.jpg
  9. Az egyéni akarat kialakulásának módszere a hiszti. Sikeres kezelésére egyetlen szempontot kell észben tartani: mindig keressük meg a viselkedés mögötti motivációt! Például ha vendégeink vannak és a gyerekünk tör-zúz, hisztizik, kiabál, lehetséges, hogy csak azt szeretné, hogy vele foglalkozzunk. Ezt meg is kérdezhetjük tőle. Zaklatottan nem tudjuk leszerelni a gyereket. Ha mindketten lehiggadtunk, és erre akár jó lehet a megnyugtató távolság (például, ”Gyere, üljünk le a fotelbe megnyugodni és beszéljük meg a dolgot!”) és már nem vagyunk idegesek, csak akkor tudunk megoldást találni. Hiszti esetén az együttműködést négy lépés révén érhetjük el:
  10. 1. Mondjuk ki a gyermek érzéseit! (Ezzel érzelmi intelligenciáját növeljük és megtudhatjuk, jól értjük-e, mi a baja.)
    2. Meséljünk el egy hasonló, saját esetet! (Ezzel hitelessé válunk számára és elfogadásunkról biztosítjuk.)
    3. Mondjuk el a saját érzéseinket! (Így újra megerősíthetjük, hogy minden érzés jogos.)
    4. Biztassunk, hogy keressen lehetséges megoldásokat, majd válasszuk ki együtt a használhatóakat és egyezzünk meg!

A hiszti sikeres kezelése csakis bátorítás és a szeretet kifejezése révén történhet, hatalmi harccá alakulva csak vesztes-vesztes játszmába bonyolódhatunk. Fontos viszont az időzítés, lehet, hogy várnunk kell, míg lehiggadunk. Ha ez megtörtént, és megnyugszik a gyermek is, látva, hogy nem vesztette el a szeretünket, nyitottá válik a szavainkra. Csukott füleknek hiába beszélünk.

      11. Az erőszak nem vezet eredményre. Ha végképp nem tudjuk rávenni valamire, azt kell elérnünk, hogy ő akarja megtenni. Ahelyett hogy azt szajkóznánk, tegyen rendet, elmondhatjuk, mi mit teszünk, például amíg nincs rend, addig mi olvasunk, így lelkileg kivonulunk a helyzetből, és egy kicsit pihenhetünk. Fontos, hogy tudnia kell, mit tartunk rendnek, ehhez az kell, hogy sokszor együtt csináljuk meg, hogy megtanulja, mit jelent a rend. Kérdezgessük: "Szerinted mit kell csinálni ahhoz, hogy rend legyen?" Ha a lelki kivonulás módszerét választjuk, azt közönyösen tegyük, semmi esetre se bosszúból, és utána bíztassuk, dicsérjük. Ha nem eszik, ne erőltessük, tegyünk finom, egészséges ételeket a tányérunkra,teremtsünk vidám hangulatot, de a gyereket hagyjuk békén. Így hamarabb megjön a kedve az evéshez, mint ha erőltetjük.

+1. Amit látsz a gyerekedből, azt kapod. Mennyi jót és mennyi rosszat látsz benne? Ha elővételezzük a magában még ki nem fejlesztett sok jót, könnyebben kialakul bennük. Ha olyan mondtokat hall, mint pl: ”Tudom, hogy szépen is tudsz enni”, vagy ”Megvárom, míg meg tudjuk szépen is beszélni”, és ”Tudom, hogy találunk közös megoldást”, megelőlegezett biztalmunk légkörében örömmel megteszi, amit kérünk tőle. Először az erősségeit kell kiemelni, csak aztán mutatni rá arra, amiben még fejlődhetne.

Dr. Jane Nelsen elmondja, hogy a pozitív fegyelmezés módszere először lehet, hogy átmenetileg viselkedésromlást hoz, hisz ha hirtelen másként kezdünk el viselkedni a gyermekünkkel, az gyanús. Időre van szüksége, hogy meg merjen bízni bennünk újra, és feladja a rendszer próbára tételét, elfogadva azt. Ha ez meg tud történni, sokkal több örömünket leljük majd egymásban.

 

Geszvein Erika
pár- és családterápiás
tanácsadó szakpszichológus