Mennyire tudja képviselni érdekeit a munkahelyén vagy az üzleti világban? Inkább rámenős, domináns, vagy hajlamos megengedni másoknak, hogy átlépjék a határait, inkább alárendelődő, csak ne legyen konfliktus? Végezze el tesztünket, hogy kiderítse, mennyire jók az önérvényesítő kommunikációs készségei!

TESZT

Jelölje 1-5ig, mennyire igazak a viselkedésére a következő állítások! Minél nagyobb számot ír egy kijelentés mellé, annál inkább jellemző a viselkedésére. Egyest adjon tehát, ha semennyire, ötöst, ha teljes mértékben egyetért.

Kiértékelés:

Adja össze az alábbi kérdésekre adott pontszámokat, hogy megkapja, melyik típusú viselkedés a legjellemzőbb Önre!

A passzív, alárendelődő típus, olyan ember, aki saját közlendőit nem tartja túlzottan fontosnak,gyakran mentegetőzik, magyarázkodik, még ha jogos igényeiről van is szó. 1+4+7+10=

Az agresszív, domináns típus képes a saját véleményét másokra erőszakolni, másokat lenyomva emelni saját értékét. Hajlamos a minősítésre, gyakran keveredik konfliktusokba, és magas elvárásai vannak másokkal szemben. 2+5+8+11=

Az asszertív, szelíd önérvényesítő típus magabiztos, vállalja a saját értékrendjét, jól kommunikál, és konfliktus esetén a megoldás megtalálásra törekszik. 3+6+9+12=

Az asszertivitás olyan tanulható készség, melynek segítségével kommunikációs stílusunk tiszta, egyértelmű és érthető lesz. Az asszertív ember bármilyen érzelmileg nehéz szituációba kerüljön is, képes érvényesíteni a saját szükségleteit, miközben tekintettel van a másikéra is. De még ha képesek is vagyunk érvényesíteni az érdekeinket, könnyen eltévedhetünk a szavak forgatagában, amikor a másikat próbáljuk megérteni – főleg, ha a másik nem képes asszertívan kommunikálni.

Olvasni a sorok között

Minden külső megnyilvánulásnak van egy belső oldala, ami általában nem hangzik el. Amikor félreértésből adódóan kommunikációs zsákutcába futunk, a ki nem mondott érzések és gondolatok megfogalmazása segíti az asszertív önérvényesítést. De mi a helyzet akkor, ha a másik képtelen erre? Hogyan olvashatunk a sorok között?

A kommunikációnak legalább négy oldala van. A tárgyi tartalom az, ami többnyire elhangzik, közölni akarok valamit, ezért tényszerű információkat fogalmazok meg. Ez tehát a mit kérdésre válaszol. Mit akarok mondani? A második aspektus az üzenetbe rejtett önmegnyilvánulásom. Bármit is mondok, valamit önmagamról is közlök, a stílusommal, a szavaimmal, a hanglejtésemmel beszélek a személyiségemről, az aktuális lelki állapotomról, hangulatomról. A harmadik jelentéssík egy ki nem mondott kapcsolati utalás, azzal, ahogy megfogalmazom az üzenetem, elárulom, milyen viszonyom van azzal, akivel beszélek. És bár a közléseink legtöbbször tartalmaznak valamilyen felszólítást, vagy megpróbálnak befolyásolni vagy meggyőzni, ezt sem mindig tesszük ki az asztalra, nem magyarázzuk meg feltétlenül, hogy miért mondtuk el éppen most azt, amit elmondtunk.

Amikor az üzleti életben egy tárgyaláson a partnerünk azt mondja: „Jó lenne már a tárgyra térnie, kérem!” azzal mind négyszeres üzenetet ad át. Egyrészt elmondja, hogy beszéljünk a lényegről, másrészt kifejezi, hogy ő szereti tartani a fókuszt, és nem veszni el a részletekben, és végül az ellentmondást nem tűrő, direkt felszólítását enyhíti egy udvariassági szóval a végén. Feltéve, hogy őszinte, és nem az rejlik a szavai mögött, hogy egy kényes témához kanyarodtunk, s most megpróbálja elterelni a figyelmem, vissza az eredeti vágányra. Avagy egyre fogy az ideje, de ezt nem meri bevallani, mert akkor elárulja, hogy már kompromisszum kész, ugyanis egy következő időpontra kell mennie. Az is megeshet, hogy idegesítem a részletes taglalásommal, emlékeztetem az apjára, aki véget nem érő hegyi beszédekkel traktálta, ha meg akarta győzni valamiről. Ezeket nyilvánvalóan nem fogja elmondani, és ha nem ismerem eléggé, nem is tudom kitalálni, mi ez a tapintható feszültség a mondata mögött. Pedig az eredményes kommunikáció szempontjából nem lenne rossz ráérezni.

Könnyebb kitalálni a másik szavainak jelentését, ha kollégákként nap mint nap együtt dolgozunk. Nehezebb viszont ilyenkor kitörni egy jól bejáratott, ámbár rossz, szokásos kommunikációs stílusból. Tegyük fel, hogy van egy kollégája, aki úgy kerüli a munkát, ahogy csak tudja. Főnöke azonban közös projektet ad ki Önöknek, amit együtt kell elvégezniük, határidőre. Ön egy ideig vár, de nem történik semmi. Kéri a kollégáját, hogy kezdjenek hozzá, de ő csak halogatja. Olyan ideges lesz attól, hogy a másik nem csinál  semmit, hogy végül fogja és elvégzi egyedül ő a feladatot. A halogató kolléga úgy érzi, neki semmi értelmes munka nem jut, már megint nem kapott helyet a projektben, pedig közös feladat lett volna. Itt rá nincs is szükség, gondolja, és ismét, látványosan takaréklángra állítja a benti munkáját, amitől Ön jogosan megint csak ideges lesz. Ebből az ördögi körből nehéz szabadulni. Választhatnak reakciót: leértékelik egymást, kényszeredetten, hamisan udvariaskodnak, elfogadják a helyzetet, mint megváltoztathatatlant, vagy konfrontálódnak és felvállalják a konfliktust.

Ha úgy döntenek, elkezdik megbeszélni, a kommunikáció során számos konfliktus adódhat. Ha eltérőek a céljaik, az érdekeik, az értékeik, ha másként ítélik meg a problémát, ha más a hatalmi helyzetük, ha valamelyik fél bizonytalan ebben, ha egyikük érzelmi okokból ellenáll a változásnak, mert fél, hogy sérülnek a személyes szükségletei, ha nincs, nem megfelelő, vagy eltérő az Önök közötti kommunikációs stílus, nehézkes lesz a probléma megbeszélése. Ha elindul ugyan egy párbeszéd, de az egyik fél passzívvá válik, visszahúzódik, nem reagál, vagy ellenkezőleg, agresszív leminősítő stílusba kezd, ha manipulációs szándékkal át próbálja terelni a beszélgetés fókuszát, vagy képtelen tartani azt, mert elveszik a részletekben, az hamar blokkolni fogja a dialógust. Az emiatt kialakuló racionalizálás, vagy ellenkezőleg, túlzott érzelmesség, a távolító általánosítás, az őszinteség hiánya újabb csapdahelyzeteket teremt, melyben a párbeszéd résztvevői csak fantomokként dialogizálnak. Pedig a jó közérzet kulcsa az egészséges dialógus. Nem kell ahhoz kommunikációkutatónak lennünk, hogy biztosan állíthassuk, a munkahelyünkön, ahol a legtöbb időt töltjük, alapvető szükségletünk, hogy jól érezzük magunkat. Azt is tudjuk, hogy a munkahelyi hangulatunk nem csak a kollégákkal való viszonyunk függvénye, otthonról magunkkal hozhatjuk a magánéleti problémáinkat is, arról nem beszélve, hogy érzelmileg nehéz helyzetben a múlt tapasztalatainak lencséjén át látjuk önmagunkat és másokat is.

Friedemann Schultz von Thun német pszichológus és kommunikációkutató szerint elkerülhetők azok a kommunikációs csapdák, akár a munkahelyünkön, akár a családunkban ásták nekünk (vagy mi magunknak), melyek csak feleslegesen bonyolítják az életünket. Nyolc olyan kommunikációs stílust határozott meg, melyek megismerésével és megértésével elkerülhetjük a patthelyzeteket. Tipológiája nem arra szolgál, hogy másokat és magunkat beskatulyázzuk – bár, mint mondja, mindenki elkezdi keresgélni, vajon melyik típusra hasonlít leginkább, majd felbátorodva, sokkal nagyobb magabiztossággal besorolja kollégáit, főnökét, rokonait is a típusok között. Mivel azonban tiszta típusok nem igen léteznek, és a hajlam minden típusra mindannyiunkban megvan, a tipológia célja sokkal inkább az, hogy rádöbbenjünk, a másik ember agresszív maszkja alatt talán egy sokkal gyengébb ember van, mint akitől félnünk kellene. Ne higgyünk az első benyomásnak, olvassunk a sorok között, és nem fogunk kommunikációs csapdákba sétálni!

Kommunikációs stílusok és csapdahelyzetek

Ki nem mondott közléseinkből egyfajta álarcot rakunk magunkra, hogy elrejtsük azokat a részeinket, melyekre nem vagyunk annyira büszkék. Gyengeségeink, félelmeink azonban meggátolják az őszinte kommunikációt, mert csalóka látszatot keltenek magunkról. Avatatlan szem ilyenkor a maszkkal eltakart színészre és nem a valódi, érző emberre reagál. Nézzük meg, miféle módon próbáljuk megkímélni magunkat a csalódástól – és egyben hányféle módon tesszük lehetetlenné a valódi kommunikációt!

1. A segítségre szoruló típus azt a látszatot kelti, hogy másoktól függ, szüksége van arra, hogy segítsenek neki, mert önállóan képtelen megoldani egy feladatot. Idővel aztán ő maga is elhiszi ezt, jellemző szava járása a nem tudom. Az a kolléga, aki folyton segítséget kér, képtelen önállóan végigvinni egy rá kiszabott feladatot, ezzel gondolkodást, támogatást, biztonságot szeretne megélni. Ha mondatait a „nem tudom” helyett elkezdi a „nem akarom”-mal megfogalmazni állítások, képessé válhat arra, hogy meglássa valódi belső szükségleteit, és a támogatásra való igényét ne ezen e kerülő úton, hanem valódi felelősségvállalással fejezze ki. Így mindenképpen fejlődni fog az önálló munkavégzésre való képessége.

2. A segítő stílus gyakran azért veszi fel ezt a maszkot, hogy elterelje a figyelmet a saját gyenge pontjairól, hisz ha ő segít, a másik gyengébb nála, tehát ő biztosan erősebb, s ez a tudat megnyugtatja. A kolléga, aki korán reggel lefőzi a kávét, aki mindig ott van, ahol szükség van rá, meglehet, hogy félelemből a segítő stílus álarcát hordja. Fejlődési lehetősége az, ha ő maga is segítséget mer kérni ott, ahol neki van rá szüksége. Ha nem akar idővel kiégni, fásulttá, közömbössé vagy éppen ellenkezőleg agresszívvá válni, ideje megtanulnia, hogy ne csak mások problémáival, hanem a sajtjaival is foglalkozzon.

3. Az önfeláldozó típus úgy érzi, annyira jelentéktelen és értéktelen, hogy csak mások önzetlen szolgálatával növelheti a saját értékét. Jelmondata: „Nem számítok, csak másokért vagyok!” Sosem foglal állást határozottan, ha meg is fogalmaz saját véleményt, azt nagyon óvatosan, diplomatikusan teszi. Inkább enged, csak ne kelljen konfliktusba kerülnie másokkal. Mivel gyakorlatilag felkínálja magát, hogy bátran használják ki, amikor aztán kihasználják, az újabb bizonyíték számára, hogy csak ennyit ér. Fejlődése abban rejlik, ha megtanulja érvényesíteni a saját akaratát és kimondani a nemeket, konfliktust vállalni és saját magáról beszélni.

4. Az agresszív, leértékelő típus vádló, becsmérlő, szüntelenül a lehetséges ellenfeleket keresi, de valójában a kisebbrendűségi érzése elől menekül. Saját maga felértékelését mások lenyomásával éri el, gyakran projektál – a saját gyengeségeit magában nem, de másokban észreveszi, és mivel tudattalanul dühíti, hiszen benne is megvan, a másikban kezdi el kritizálni. A munkahelyi kommunikáció gyakori esete, hogy megbeszéléseken ez a fölényes típus félbeszakít másokat, fel se veszi a szemkontaktust, reakcióra sem méltatja a kollégáit. Fejlődhet, ha képes a felszín mögé nézni, megnevezni a valódi érzéseit, melyek a düh alatt bujkálnak,ha megtanulja a másikat tisztelni és elismerni, helyreállíthatja az önbecsülését és képes lesz tapintatosabban kommunikálni.

5. Az önigazoló stílusú kolléga üzenete: „Én teljesen rendben vagyok!” Ennek alapjai azonban a bizonytalan önértékelése, mely egyfolytában a nagyszerűség és kisebbrendűség érzései között ingadozik, utóbbit úgy ellensúlyozva, hogy az előbbit hangsúlyozza. Azért, hogy erre képes legyen, állandó stresszben a teljesítmény nyomása alatt él, hiszen bizonyítania kell rátermettségét. Meg akar felelni, imponálni akar, sőt, a tökéletesség elérésére vágyik,. Saját kompetenciáit hangsúlyozza, de titkolja a gyengeségeit. A fejlődését elősegítheti, ha elkezd vagy-vagy helyett is-is-ben gondolkodni, olyan oldalait is felvállalva, amelyek tökéletlenné teszik tökéletességét.

6. A kontrolláló, meghatározó stílusú ember arra törekszik, hogy a folyamatokat ellenőrzése alatt tartsa, és mindig tudjon hatni másokra, ugyanis retteg, hogy elveszíti a kontrollt, és meglepetésszerű dolgok érik, melyekre viszont nem tudott előre felkészülni. Mi történik ekkor? Tehetetlensége nyilvánvalóvá válik! A saját elvárásait nem saját véleményként fogalmazza meg, hanem általános igazságként. Nem azt mondja, hogy jobb lenne laptopon jegyzetelni, hanem ellentmondást nem tűrően azt állítja, az üzleti világban megengedhetetlen, hogy ne digitalizáljunk azonnal minden információt. Fejlődhet, ha megtanul non-direktív módon kommunikálni, a másikkal együtt érezni és őszintén feltárni a saját érzéseit is. Ha tudatosítja, hogy a kertész is hagyja nőni a virágokat, nem húzgálja ki őket, hogy gyorsabban nőjenek, megértheti, hogy a megengedés olykor célravezetőbb a rendszabályozásnál. Ehhez persze nagy adag önkontrollra lesz szüksége, és arra, hogy engedélyt adjon saját magának a nyitottságra, a tapasztalatainak bővítésére, és hogy csak úgy hagyja megtörténni a dolgokat.

7. A távolságtartó stílusú emberek gyermekkorában gyakori, hogy szülei hol levegőt sem hagytak nekik, annyira túlféltették, hol teljesen magukra hagyták és nem törődtek vele. Ez az első tapasztalat annyira bizonytalanná teheti az emberi kapcsolatait, hogy felnőve az egyetlen biztonságos viszonyulást a megfelelő távolság tartásával éri el. A függőségtől való félelme olyan erős lehet, hogy a közelségre törekvő embereket arrogáns stílusával, hűvös magatartásával taszítani kezdi. Nem kapcsolatképtelen, ha sikerül legyőznie azt a belső hangot, amely óvatosságra inti a múlt sebei miatt. Fejlődése azonnal beindul, ha képes beszélgetéseket kezdeményezni, ha ahelyett, hogy a másoktól önállóságot követelne, a saját fejlődésével törődne, azaz ahelyett, hogy a másikat eltávolítaná magától, első lépésben megpróbálna önmagához közelebb kerülni. A másokhoz való kapcsolódás nem azt jelenti, hogy teljesen egybeolvadunk a másikkal! Vállalhat közösségi feladatokat is, ahol megtapasztalhatja, a kapcsolódások szabályozhatóak.

8. S végül a közlékeny, dramatizáló típusú ember bemutatása következik, akit nem kell erővel szóra bírni, sőt. Ő az a típus, aki rendkívül közlékeny, már-már túlfűtött, mert végtelenül élvezi, ha performanszát közönség előtt mutathatja be. Önmegnyilvánulásai éltetik, a középpontban érzi jól magát, erre van szüksége önmaga megerősítéséhez. Ezzel a külső mozgalmassággal azonban valójában belső ürességét tölti fel. Amikor a másikat szóhoz sem hagyja jutni, úgy kontrollálja a helyzetet, hogy nehogy a saját belső világára terelődjön a szó, hogy inkább bármi másról beszél. Fejlődhet, ha megtanul visszafogottabbá válni, hallgatni, a másikat is bevonni a beszélgetésbe, de eközben nem azt lesni, hogy a másik szavai hogyan adhatnának kiindulópontot a saját közlendőjéhez. Ha kipróbálja, milyen pusztán a másik megismeréséért beszélgetni valakivel, gazdag élményekben lehet része.

Mint látja, kedves Olvasó, időnként mintha semmi se az lenne, mint aminek látszik. Első szavaink totyogós babaként még alig érthetőek, de aztán az élet hozta lehetőségek révén egyre inkább fejlődik a beszédünk. Mindegy, hogy hány évesek vagyunk, amikor még mindig küzdünk a tiszta kommunikációval, ha törekszünk rá, nem csak azt tanulhathatjuk meg, hogyan beszéljünk őszintén, de másokat is könnyebben meg fogunk érteni. A lényeg, hogy merjünk olvasni a sorok között!

Geszvein Erika tanácsadó szakpszichológus