Ugyanazt a mozit nézzük?

Van kedve részt venni egy pszichológiai kísérletben? Ha igen, szüksége lesz néhány segítőre, barátra, kollégára vagy ismerősre. A kísérlet elvégezhető személyesen vagy akár online is. A feladat a következő: Mindenki üljön le egy pár másodpercre, hunyja be a szemét és képzeljen el egy asztalt! Hagyjanak maguknak pár percet, hogy lelki szemeik előtt pontosan kirajzolódhasson egy asztal képe! Majd ha kész, nyissák ki a szemüket, és válaszolják meg írásban a következő kérdéseket: 

Miből készült az asztal? Milyen színű? Milyen a formája? Mekkora? Mennyire régi vagy újszerű? Milyen típusú, mire használható? Van-e rajta valami tárgy, esetleg abrosz, tányér, pohár, váza vagy számítógép, papírok, tollak?

Ha van kedvük, akár le is rajzolhatják a saját asztalukat, mielőtt összehasonlítanák egymással. Biztos vagyok benne, hogy nem lett két pont ugyanolyan képzeletbeli asztal. Igazam van? Ha egy ennyire egyszerű szó esetében, mint az asztal, ennyire különböző elképzeléseink vannak, mennyire különböző dolgokat gondolunk, ha azt a szót halljuk, hogy megbocsátás, sértés, bosszú, boldogság?

A kommunikáció szó jelentése közzétenni, közölni. A szó tövében benne van a köz szótag, ami a közösségre utal, hiszen az ember társas lény. Nem tudunk meglenni egymás nélkül és nem tudunk nem kommunikálni. Ha egy szót sem szólunk, azzal is üzenünk valamit. Egy párkapcsolati konfliktusnál, ha az egyik fél némaságba burkolózik, azzal is kifejez egy álláspontot, ugyanúgy, mint ha hajlandó vitatkozni. Persze az ellenkezője is megtörténik, néha jobb lett volna hallgatni, mint elhamarkodottan kimondani valamit. A legtöbb kapcsolati probléma félresiklott kommunikációból ered. 

Mégis miért kommunikálunk?

Denis McQuail brit kommunikációkutató szerint a kommunikációnak négyféle kategóriája lehet. Az egyik legfontosabb, hogy meghatározza az identitásunkat. A belső világunkról nem csak az üzen, hogy miről beszélünk, hanem az is, ahogyan, amilyen szavakat, szófordulatokat használunk. Beszédünk révén körvonalazódnak egyéni és nagyobb közösségi problémáink, akaratlanul is elárulunk valamit az énképünkről és a dolgokhoz való viszonyulásunkról. Próbáljon ki egy egyszerű gyakorlatot, válaszoljon önmagával kapcsolatban írásban a következő kérdésre: Ki vagyok én?

Mielőtt a válaszát/válaszait elemeznénk, térjünk rá a kommunikáció második legfontosabb szerepére, ami nem más, mint hogy a beszédünkkel adaptálódunk a környezethez. Az életben maradásunk feltétele, hogy véleményt közöljünk arról, ha valami nem jó vagy ha jó számunkra, és visszajelzést kérjünk a külvilágtól ugyanezekre a gondolatokra. Alkalmazkodásunk része, hogy mielőtt cselekednénk, elmondjuk, mit akarunk tenni, így másokkal megbeszélve változtatni tudunk tervünkön, ha szükséges. A kommunikációt éppen ezért mintha-cselekvésnek is nevezi a pszichológia.  Végezzünk el egy másik egyszerű gyakorlatot, válaszoljon ismét írásban a következő két kérdésre: Milyen jó tulajdonságaim vannak? Miben szeretnék még fejlődni?

Ígérem, ezeket a válaszokat is kielemezzük, de előtte még térjünk rá a kommunikáció harmadik legfontosabb szerepére, ami nem más, mint az affiliáció, más szóval a kötődés. A kapcsolódás, a hasonlóság vagy különbözőség, azaz az emberek közötti távolság a szavaink révén is kialakulhat. Ha azt akarjuk, hogy a másik megértsen, akkor is, ha nem pszichológus, a kötődés szót használjuk. Ha azt akarjuk, hogy ne értsen, csodáljon, zavarba jöjjön, az affiliáció szót. Egyetlen szóval hatalmi játszmába hívhatunk valakit, vagy kifejezhetjük az egyenrangúságunk. Ennek megértéséhez ismét ragadjon tollat, papírt, és arra kérem, írjon egy ötmondatos levelet az édesanyjának! Ne aggódjon, nem kell elküldeni, és ne gondolkodjon sokat, csak kezdjen el írni bármiről, és minimum öt mondatot írjon le neki címezve!

Végül nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kommunikáció negyedik faktorát: aki beszél, az irányít. A dolgok kontrollálásának érzése, a figyelem magunknál tartása – ami lehet jó szándékú befolyásolás vagy ártó célú manipulációs is – kihallható a szavaink mögül. Válaszoljon egy utolsó kérdésre: Emlékszik olyan családi tanításra, amit gyakran mondogattak Önnek a szülei? Olyan apai vagy anyai jó tanácsra, ami sokszor elhangzott otthon, mint életbölcsesség? Például: Az élet nehéz. A szépségért meg kell szenvedni. Próbáljon minél több ilyen szlogenre visszaemlékezni, és írja le őket!

Most végre kielemezhetjük a kommunikáció négyféle kategóriájára adott válaszait. A kérdések a következők voltak: Ki vagyok én? Milyen jó tulajdonságaim vannak? Miben szeretnék még fejlődni? Miről írnék öt mondatban édesanyámnak? Milyen családi tanításokat, életbölcsességeket kaptam a szüleimtől?

Mit írt le először a ki vagyok én – kérdésre? A nevét, a szakmáját, a családban betöltött szerepét, vagy talán a hobbijával azonosította magát elsőre, vagy valakihez tartozást fejezett ki, esetleg minősítette önmagát pozitívan vagy negatívan? Mit gondol, mennyire beszél az identitásának elsőre beugró szava arról, amit a legfontosabbnak tart közölni magáról? Mi lehet ennek az oka? Büszke rá vagy éppen ellenkezőleg, ebben a szerepében éli meg a legtöbb konfliktust mostanában? Mindenképpen árulkodó, hogy önmagával kapcsolatban mit kommunikál legelőször. Mit gondol, mennyire adott volna más válaszokat a második kérdésre, ha azután, hogy megkérdeztem, milyen jó tulajdonságai vannak nem azzal folytattam volna, hogy miben szeretne még fejlődni, hanem esetleg azzal, milyen rossz tulajdonságai vannak? Mennyiben befolyásolta válaszát a kérdés megfogalmazása? Az, ahogyan és amiről beszélünk, megmutatja, milyen viszonyban vagyunk valakivel. A megszólítás, a tegezés/magázás, a szóhasználat mind üzen a beszélgető partnerünkhöz való kötődésünkről. Mit üzen az ötmondatos levele, mennyire bensőséges vagy inkább távolságtartó az édesanyjával való viszonya? Az utolsó kérdés megválaszolása révén időutazásban lehet része, nem csak hátra haladhat az időben, amikor felidézi a gyermekkorából jól ismert családi életbölcsességeket, előre is utazni fog, ha megnézi, mennyire hatnak ezek a jelenlegi párkapcsolatára vagy milyen irányba vihetik azt idővel? Szüleink szavai mély nyomot hagyhatnak a lelkünkben. Programokat indíthatnak be komolyan sem gondolt félmondatok, amelyek közül felnőttként ki kell választanunk, melyek segítenek előre és melyek húznak vissza. A szó hatalma cikksorozatunkban kísérletet teszünk a nem működő kommunikációs minták átírására és hatékony kommunikáció kialakítására.

Nem csak gyermekkorunk hat ránk, előző párkapcsolataink, barátaink véleménye, tanáraink minősítő szavai mind befolyásolhatják az életünket. Pedig a kommunikáció nem mindig célirányos és kifejező, vannak véletlenszerű közlések is, sőt, néha egymásnak ellentmondó információkat kapunk akár ugyanattól a személytől, akár egyazon vita alatt. A tiszta kommunikáció nehézsége, hogy az érzelmeink rendkívül bonyolultak, és a beszélt nyelv, nem is mindig tudja kifejezni, amit érzünk. Az ógörögben például öt szó van a szeretetre: a xénia vendégszeretet jelent, a sztorgé a gyermek iránti szülői szeretetet, a fília a szenvedélymentes erény, az eroszban ott a vágy, míg az agapé a tiszta, ideális, emelkedett, lelki szeretet megnevezése. Ön hányféle szeretetet érez, mikor azt mondja valakinek, szeretlek? Lehetetlen mindig pontosan fogalmazni, minden magyarázó, kiegészítő gondolatot elmondani, ezért könnyű félreérteni egymást. Agyunk ugyanis úgy működik, hogy törekszik a teljességre, ezért ha a szavakban rejlő információ nem elég, a hiányzóakat kiolvassa a környezetből, a kontextusból, a nonverbális jelzésekből és időnként olyan üzenetet is belemagyarázunk a szavak közé, ami csak a mi fejünkben él, a beszélgetőtársunkéban nem. 

Marshall Rosenberg, amerikai pszichológus szerint a szavaink lehetnek ablakok, melyek kinyitnak egymás felé, vagy falak, melyekkel elhatárolódunk egymástól. Ugyanaz a mondat más szavakkal, más hangsúllyal, más hangerővel, más szórenddel, más embertől hallva másként hat ránk. Rosenberg szerint az emberi érintkezés alapfeltétele az együttérzés. Ha őszintén elmondjuk az érzéseinket, a szükségleteinket és a kéréseinket, és ha a másik érzéseit is figyelembe vesszük, sokkal hatékonyabban kommunikálhatunk. 

Hogyan néz ki mindez a gyakorlatban?

Tegyük fel, hogy péntek este van, és egy férfi igyekszik éppen haza a feleségéhez. Alig várja, hogy végre hazaérjen a munkából, és kezdődjön a hétvége, de amikor belép a lakásba, felesége tágra nyílt szemekkel rohan elé, és azt kiabálja, hogy lehet ilyen érzéketlen, hogy elfelejtette a tizenötödik házassági évfordulójukat. A férfi hirtelen észbe kap, és miközben felesége arról beszél, hogy neki mennyire nem számít már semmi, bezzeg a kolléganői születésnapjukra mindig hatalmas csokrokat kapnak, ő meg még egy szál rózsát se érdemel, a férfi belátja, hogy nejének igaza van, teljesen kiment a fejéből a dátum. Négyféle módon reagálhat:

1. verzió: Hibáztatni kezdheti önmagát, amiért ilyen feledékeny és figyelmetlen volt és megbántotta a feleségét.

2. verzió: Hibáztatni kezdheti a munkahelyét, a túlterheltséget, hogy szinte már ott éli az életét, és csak a feladataival van tele a feje, nem tud azzal törődni, amivel valójában szeretne. Hibáztathatja a feleségét, amiért túlreagálja a helyzeteket, és ekkora cirkuszt csap, miközben nem megcsalta, csak elfelejtett egy ünnepet.

3. verzió: Rosszul érezheti magát a történtek miatt, és megfogalmazhatja, mennyire megijeszti a felesége ezekkel az erős indulatokkal, megfogalmazhatja, hogy nem volt szándékos mulasztás és hogy arra lenne szüksége, hogy megbocsásson a felesége és pótolják az elmaradt eseményt.

4. verzió: Az is megtörténhet, hogy a férfi érzékelni kezdi felesége dühét, féltékenységét és férje elvesztésétől való félelmét, érzékelni kezdheti, hogy valójában nem konfliktusra, hanem szeretetre és megerősítésre volna szüksége, és megkérdezheti, hogyan hozzák helyre a dolgot.

Nem mindig tudunk a harmadik, negyedik verzió szerint eljárni, empátiával fordulni önmagunk és a másik felé. Ha váratlan helyzet ér bennünket, gyakran ahhoz a kommunikációs stílushoz nyúlunk vissza, amelyet még a szüleinktől tanultunk. Bármennyire is akarunk esetleg másként kommunikálni, mint ahogy ők tették, stressz esetén lekapcsol agyunk tudatos része és a túlélés érdekében ösztönösen reagálunk. Ha a társunk nekünk támad, és azt mondja, „te úgysem értesz meg engem˝, könnyen vesszük támadásnak, és védekezünk, hogy „ez nem igaz”, vagy „te se engem”. Nem biztos, hogy kiolvassuk a mondat mögött meghúzódó üzenetet, ami valószínűsíthetően társunk azon szükségletét takarja, hogy szeretné, ha megértenénk a fájdalmát. Hogyan is értenénk ezt, hiszen nem ezt mondta. Mondatával elítélő volt, és nem kért, hanem kijelentett.

Rosenberg szerint azonban nincs olyan közlés, amit ne lehetne emberi érzésekre és szükségletekre lefordítani. Egy elfogadó baráttal könnyű kommunikálni, de nehezebb valakivel, akitől elutasító válaszra számítunk.  Mégsem lehetetlen, ha követjük módszerét, az erőszakmentes kommunikáció lépéseit.

1. lépés: Figyeljük meg a történteket! Válasszuk szét az objektív és a szubjektív eseményeket, helyzetértékelés és magyarázat helyett fogalmazzuk meg pusztán a tényeket! Könnyebb megvalósítani az első lépést, ha elképzeljük, mit látna egy térfigyelő kamera, mely csak az eseményeket képes rögzíteni. Rögzítené, hogy a férj üres kézzel érkezik haza, és a feleség kiabálni kezd vele. Nem tudna rögzíteni olyan minősítést, hogy a férfi érzéketlen, általánosítani főleg nem tudna, hogy mindig érzéketlen, nem rögzítené az elmúlt évben a kolléganőknek vett születésnapi csokrokat sem, csak azt a pillanatot, amikor a férfi hazaért ajándék nélkül.

2. lépés: Fogalmazzuk meg az érzéseinket, amelyek mindig vitathatatlanok. Az már értékelés, ha túlzónak, igazságtalannak vagy tévesnek gondoljuk. A másik attól függetlenül érzi, amit érez, hogy mit gondolunk az érzése helyességéről. Hisz az egyik érzés, a másik gondolat. Amikor a férjet egy kiabáló feleség fogadja otthon, még nem biztos, hogy pontosan tudja, mit érez a felesége. Düh, csalódottság, félelem, fájdalom, féltékenység, vagy mi van az indulatok gyökere? Az erőszakmentes kommunikáció szerint viszont a férj a saját érzéseihez hozzáfér, így ki is fejezheti, hogyan érinti érzelmileg a „térfigyelő kamera felvétele”.

3. lépés: Mondjuk ki a szükségleteinket! Keressük meg a valódi szükségletet. Nyilvánvaló, hogy a feleség nem az ajándékra vágyik, hanem arra, amit az ajándék szimbolizál. Jelen konfliktus nem jelentene tragédiát, ha ajándék nélkül, sokkal jelentősebb gesztusokból érezné, hogy a férje szereti. A férfi valódi szükséglet sem az, hogy a felesége ne reagálja túl a helyzeteket, ne csapjon cirkuszt, mert meghallják a szomszédok. Sokkal inkább az, hogy adjon esélyt, mielőtt érzéketlennek minősítené, hogy beszélhessenek a dologról vagy az, hogy felesége legyen elfogadó, hisz neki nem erőssége a dátumok észben tartása, ne adj Isten, az lenne a szükséglete, hogy valaki figyelmeztesse ezentúl a fontos dátumok előtt.

4. lépés: Fogalmazzuk meg, mit kérünk a másiktól! Ahelyett, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre ásnánk magunk a problémába, ahelyett, hogy a témához nem tartozó mellékszálakból drámát fonnánk (beszélve a kolléganőktől kezdve a virágcsokrok szimbólumán át pár lépés alatt eljutva anyósig, apósig, majd a házasság vélt motivációjáig…), kérjünk! A kérésünk legyen pozitív, tehát ne azt mondjuk a másiknak, hogy mit ne csináljon, legyen konkrét, ne általánosságban beszéljünk, legyen teljesíthetőés akár elutasítható, s ez utóbbi esetben tovább tárgyalható. „Ne kiabálj”- helyett jobban fog működni, ha a férj azt kéri, üljenek le a nappaliban egy teával. Ahelyett, hogy azt mondaná, elege van az állandó cirkuszból, amit a másik úgyis kikérne magának, megkérheti a feleségét, hogy beszéljék meg a történteket, hallgassa meg az ő oldalát is.

A példában szereplő konfliktusra nincs tökéletes párbeszéd-minta, hiszen a kommunikációnak ez csak az egyik oldala, a feleség nem biztos, hogy erőszakmentes kommunikációra vált a férje példáját követve. Rosenberg módszere mégis működőképes, használják háborús helyzetekben, béketárgyalásokon, az igazságszolgáltatás, a mediáció területén világszerte, sőt, oktatási központokat hoztak létre a módszer elsajátítására. Ha a másik fél nem követi a négy lépést, segíthetünk neki megfogalmazni az objektív helyzetet, az érzéseit, a szükségleteit, és kimondathatjuk vele, mit kér tőlünk. S hogy mindezek után ne maradjon félreértés, megkérdezhetjük a másikat, mit értett meg abból, amit mi elmondtunk, mert még a legegyszerűbb szavak esetében sem biztos, hogy ugyanaz a kép jelenik meg a fejünkben.

Cikksorozatunk következő részében megtudhatják, hogyan lehet kikeveredni a játszmázás, az érzelmi zsarolás és a félreértések kommunikációs csapdáiból a párkapcsolatokban.

Geszvein Erika tanácsadó szakpszichológus