A füleden ülsz?

Kevés annál tehetetlenebb/kétségbeesettebb/bizonytalanabb/dühítőbb lelkiállapot van (megfelelő rész aláhúzandó), mint mikor egy szülő kér valamit a gyerekétől, aki azt vagy meg sem hallja, vagy éppen az ellenkezőjét csinálja (megfelelő rész aláhúzandó). A marketingszakértők szerint a hatékony meggyőzéshez legalább ötvenszer kell meghallani egy reklámot, hogy végül sikeres vásárlás legyen belőle. Egy gyermeknél azonban a meggyőzés ingerküszöbe elérheti akár az ötszázat is. Tehát a „már százszor megmondtam”, még semmi. 

Kedves Olvasóm! Vissza tud emlékezni az első életéveire? Idézze fel a legkorábbi emlékét! Bármilyen eseményt, amit élete első emlékeként tart számon, mindegy, hogy mennyire valódi emlék vagy a családja elmeséléséből rekonstruált. Mennyi idős volt ekkor? Mit csinált? Mi történt? Azt mondják, három éves kortól vannak emlékeink, az igazság azonban az, hogy szórványemlékeink már korábbról is lehetnek, akár egészen kicsi korból is. Tudta, hogy a legkorábbi emlékünk sokat elárul arról, hogy milyen életpozícióval kezdtük el az életünket? Az első emlék fontos információkat tartalmaz arról a tudattalanul kialakított élettervről, amely, mint egy privát térkép vezeti a gyermeket a felnőttkor tapasztalatai felé. Ez az életstílus meghatározza az embertársainkhoz való viszonyunkat, megmutatja a jellemünk lényegét, az önértékelésünk és közösségi érzésünk fokát. A pszichológia szubjektív tendenciózus appercepciónak nevezi azt a jelenséget, ami meghatározza, miért éppen erre az emlékre tudunk visszaemlékezni a legelső időkből. Az agyunk szelektálja az emlékeinket, azokra emlékszik jobban, amelyek illeszkednek ehhez a belső, rejtett irányultsághoz. Az első emlék megmutatja, hogy állunk a világhoz. Belső hangként duruzsolja a fülünkbe: „Látod, ilyen az élet.”

Egyáltalán nem vagyunk azonban tragédiára predesztinálva, még ha az első emlékünk szerint a csalódás vagy a negatívumok keresése is a legerősebb belső tendenciánk. A sorsforgatókönyvünk önismereti munkával a kudarckereső attitűd, az önsorsrontó tendenciák felismerésével megváltoztatható. Ha megtanuljuk másként magyarázni az életünk eseményeit, a gyermekeink már egy sokkal használhatóbb forgatókönyvet kapnak tőlünk arról, milyen az élet. S hogyan másként tudunk nekik erről üzenni, mint azáltal, ahogyan kommunikálunk velük. Nemcsak szavak révén kommunikálunk a gyermekeinkkel, ahogyan a mozgásunk, a mimikánk, a gesztusaink is lemásolásra kerülnek, úgy az életstílusunk is. Amikor két ember kapcsolatba kerül egymással, belső világukkal szavak nélkül is hatni kezdenek egymásra. Amint a gyermekünk beszélni kezd, de már jóval előtte is, kommunikációval próbáljuk tanítani, rávenni a jóra. Néha azonban, mintha a szavaink erőtlenek lennének, hiába dicsérjük, nincs önbizalma, vagy éppen ellenkezőleg, hiába könyörgünk, csak azért is megcsinálja azt, amit tilos. Mi lehet ennek az oka?

Hatalmi játszmák csapdájában

A gyermeki fül a legprofibb hazugságolvasó készülék. A kommunikáció a megismerés eszköze, a hazugság ezt ellehetetleníti. Zavart kelt, ellenszenvet okoz a gyermekek lelkében, így amint kiszűri a hamis hangokat, sírással, hisztivel nem tetszését fejezi ki. Amikor szülőként már századik alkalommal mondom el, hogy öltözzön már, mert indulnunk kell, felnőttként arra számítok, hogy eljut hozzá, milyen türelmetlen vagyok. Ha már kiabálok, biztos vagyok benne, hogy érti, nagy baj lesz, ha nem teszi azt, amit mondok. A szavaim mögött meghúzódó valódi jelentéssel azonban nem biztos, hogy tisztában vagyok, nem így a gyermekem. A türelmetlenség a legkönnyebben elővehető eszköz a fölényem és tekintélyem éreztetésére. Ha már nem kisbaba, a testi erőmmel nem tudom kényszeríteni, de a hangom és a meggyőző képességem még mindig erősebb, mint az övé. Hatalmi játszmába kezdek szavak révén valakivel, akinek kiszolgáltatva érzem magam, mert tehetetlenül kapkodok, hogy elhitessem vele, én vagyok a főnök, és neki csak az engedelmesség marad. Pedig dehogy csak az marad. És ezt mindketten nagyon jól tudjuk. Ezer meg egy módon tehet keresztbe nekem, sírással, hisztivel, üvöltéssel, úgyhogy ennek elébe kell mennem, ezért úgy teszek, mintha ettől nem félnék, és belső gyengeségem külső erőfitogtatással leplezem. Vagy megtalálom az utat, hogy bűntudatot keltve benne arra hivatkozzak, mennyire elszomorít, és ha nem indulunk el, elkések a munkából, és dühös lesz rám a főnököm. Áldozati szerepbe helyezem magam abban bízva, hogy majd ő megment azzal, hogy elindulunk. Kénytelen vagyok ezt tenni, hiszen egyenrangú kommunikációról addig szó sem lehet köztünk, amíg ő felnőtt gondolkodással nem rendelkezik. Egyenrangú kommunikáció csak abban az esetben lehet, ha én képes vagyok belehelyezkedni az ő világába, és felnőttként megérteni gyermeki motivációit.

Túszul ejtett gyerekek

Ha egy felnőtt egy idegen országba csöppen, ahol korlátozottak a nyelvi ismeretei és a kultúra is teljesen új számára, a hiányosságok révén sokkal több stresszt él meg, mint ha a saját hazájában lenne. Alkalmazkodása is nehezített, hiszen nem tudja, milyen elvárásoknak kell megfelelnie, és hogyan érvényesítheti a saját akaratát. Egy gyermek számára pont ilyen bonyolult a felnőttek világa.

Nem lehet könnyű gyereknek lenni, mert egy gyereket folyton instruál valaki. Ezt ne csináld, hiába akarod, ezt viszont csináld, de most azonnal. Iskolás korra az évek tapasztalatai révén a legtöbb gyermek szülője autodidakta módon félprofi túsztárgyalóvá válik egész komoly befolyásolási trükktárral, pláne, ha testvérek között is igazságot kell tennie időnként. Túsz tudatállapotban az emberek úgy érzik, nincs más választásuk, mint a külső szituáción változtatni: valamit megkapni vagy elkerülni. A túlélésre programozottság ebben az elmeállapotban ugyanolyan erős, mint egy problémára beszűkült gyermek agya hiszti közben. A tehetetlenség érzése olyan negativitást fecskendez a lélekbe, mely méregként kezd el hatni a tudatra, és zsigeri ellenállást vált ki. Pedig az akarat csak a lélek egyik része, mely még ha meg is van kötve a körülmények révén, a gondolati és érzelmi szféra még lehet szabad. Ezt persze korából adódóan nem tudja az a gyermek, aki a tehetetlenség érzésében fürödve a földön fekve toporzékol az áruházban egy játékért. Ha a szülő erőfitogtatásba kezd, az csak olaj a tűzre, ezzel szemben csak még erősebb ellenállással veheti fel a harcot a gyermek: nem akar felkelni a földről, nem akarja abbahagyni az üvöltést és nem hajlandó semmire.

Tudatállapottól függően a világ más-más képet mutat. Túsz tudatállapotban a gyermek a saját érzelmeinek kiszolgáltatott fogja, s egyetlen esélye az ellenállás, csak itt tudja megélni a szabadságát. Látszólag. Létezik azonban néhány olyan lelki fájdalomcsillapító technika, mellyel a kommunikációra képtelen tehetetlen gyermeki tudatállapot megváltoztatható egy szabadabb, autonómabb, kompetens, elégedett állapotra.

Amikor a kommunikáció gyerekjáték: ABCD

A gyereknevelés szükségszerűen tele van konfliktusokkal, mert egy gyerek mindig akar valamit. Valódi párbeszéd csak akkor alakulhat ki, ha a kötelékteremtés révén felkínálom a gyermek számára a gondolatok és érzések szabadságát, még akkor is, ha nem engedhetem meg, hogy azt csináljon, amit ő akar. Ismerkedjük meg a hatékony gyermeknyelv ábécéjével:

A, mint akarat

A gyermekek mindig akarnak valamit, gyakran rosszkor, és időnként olyat, amire még nem képesek. Ha azt akarom, hogy erős akaraterővel rendelkezzen felnőttként, és kitartóan végig tudja küzdeni az élet hozta feladatokat, már gyerekkorban támogatnom kell az akarata megfelelő használatában. Ha nem életveszélyes helyzetről van szó, engedjük meg neki, hogy próbálkozzon. Ahelyett, hogy előre figyelmeztetném a lehetséges nehézségekre vagy, ahelyett, hogy elmondanám, tanuljon az én hibáimból, neki már ne kelljen elkövetnie, ha a dolog túlélhető, engedjem önállóan akarni. Ha engedem dönteni, és választani, szabad cselekvéseiből sokkal többet tanul, mint a szülei hegyi beszédeiből. A kevesebb időnként több, igaz ez arra is, amikor arról faggatom őt, mi volt az iskolában, óvodában. Nem csak a szavaink révén kommunikálunk, attól, ha nem húzok ki belőle információt, még lehet jó kapcsolatunk, főleg, hogy ha megengedem neki, hogy az este során akkor meséljen az élményeiről, amikor ő akar. Az óvodai vagy iskolai nap végén a beszámolás a felnőtt igénye, aki meg akar nyugodni, hogy minden rendben ment a gyermekével, akit ilyenkor betölt a találkozás öröme, és visszaemlékezés helyett a jelenbe akar megmártózni. Ha a gyermekünk már kamasz, még nehezebb dolgunk van a szavakkal, még erősebb akarattal állunk szemben, de ugyanez a módszer érvényes. Ha gyermekünket tiszteljük, és hagyjuk erőfeszítéseket tenni ahelyett, hogy előre megmondanánk, mit lesz, felnőttként sem fogják eltántorítani az esetleges kudarcok.

B, mint büntetés

Természetesen vannak olyan helyzetek, ahol nem engedhetünk. Ha veszélyes helyzetbe kerülhet vagy kárt okozhat másnak, határokat kell húznunk. Ha ezeket a határokat átlépi, szembesíteni kell a következményekkel. Csak akkor készítjük fel a felnőtt életre, ha nem azt neveljük belé, hogy amit csak akar, mindent szabad. Ahhoz azonban, hogy ne csak akkor ne kövesse el a tiltott dolgokat, amikor látjuk, hanem ezek a tiltások vagy kérések igazán a saját, belső értékrendje részeivé váljanak, az szükséges, hogy ha muszáj, megfelelően büntessünk. A büntetés nem lehet erőfitogtatás és fölényeskedés. Nem okozhat tehetetlenség érzést, mert akkor a feszültség csak késleltetve, de újra kitör majd. Amint akkora a gyermekem, hogy kommunikálni tudok vele, ha büntetésre kerül a sor, meg kell értetnem vele, miért van szükség erre. Ha nem önkényesen kiszabok egy büntetést („Megint szanaszét hagytad a ruháid, mindig pakolnom kell utánad, jól van, tanuld meg, most emiatt egy hétig nincs számítógépezés!”), hanem elmondom az érzéseim („Megint szanaszét hagytad a ruháid, mindig pakolnom kell utánad, reménytelennek érzem a helyzetet és rettenetesen egyedül érzem magam.”) nem támadom őt, tehát nem szükséges védekeznie. Elkezdem bevonni őt az érzésvilágomba még mielőtt kérést fogalmaznék meg, lehetőséget adok, hogy empátia ébredjen benne. Második lépésként a tetteivel összefüggő jóvátételt kérve elérhetem, hogy az akaraterejét használva begyakorolja a kívánt viselkedést. A számítógépezéstől való elvonásból nem sok mindent tanul azon kívül, hogy egyelőre még a szüleim parancsolnak, na de majd felnövök, és akkor majd meglátjátok… Ha az elöl hagyott ruhákkal kapcsolatban akarom büntetni, kérhetek tőle jóvátételt, olyat, ami rajtam is és rajta is segít, és aminek köze van a problémához. Egy tizenegy éves fiú édesanyja a gyermekére bízta, hogyan lehetne megoldani ezt az állandóan visszatérő problémát. A fiú felajánlotta, hogy (büntetésként) segít édesanyjának összehajtogatni a megszáradt ruhákat (közben jót beszélgettek), és kért egy saját kis szennyes tartót a szobájába, és innentől kezdve ide dobta a ruháit. Nem kell ahhoz senkinek sem rosszkedvűvé válnia, hogy egy büntetés hatékony legyen.

C, mint célok

Ha a büntetést közösen szabjuk ki, akkor a jóvátétel együttműködésben zajlik. Ha együttműködés van, akkor nincs szükség ellenállásra. Empátia ébredhet a gyermekemben, ha kifejezem a negatív érzéseim, és nem bűntudatot okozok, ha lehetőséget adok a helyrehozására. Ha a büntetés közben jól érzi magát, és nem szenved, azzal megtanulja, hogy nem is olyan rossz teljesíteni a kéréseim.  Ez a kommunikációs lépéssor óvodás gyermekeknél is működhet, sőt még dackorszakban is. Ha kiveszem a képletből a leginkább zavaró tényezőket, ami gyakran én magam vagyok, a gyerekek képesek megtáltosodni. Egy hároméves kislány édesanyja nem tudja rávenni a gyermekét, hogy az asztalnál reggelizzen, ne futtában, hogy a pizsamáját az ágyába tegye, ne ott dobja el, ahol éppen leveti. Arról panaszkodott, hogy a lánya csak azt csinálja, amihez kedve van. Azon kezdtünk el gondolkodni, hogyan lehetne kedvet csinálni neki a szófogadáshoz. Kiderült, hogy a kislány, szereti meséket, és az is, hogy kallódik egy jobb sorsra érdemes elfelejtett medvebocs valahol a játékok között. A mackónak a Málna nevet adtuk, és „megkértük”, hogy másnap reggel ő ébressze és szervírozza fel a reggelit az asztalnál (!) a kislánynak. A játék működött. Az óvodás példásan parírozott a mackónak, akinek anyja kölcsönzött magyar hangot, majd Málna kérésére még a nappaliban szertehagyott pizsamájával is beszaladt a hálószobájába, mert a mackó szerint sírnak a gyűrött, széthagyott ruhák. A feszültségből játék lett, az ellenállásból önként és dalolva engedelmesség. Valahogy a mackó kedvet csinált az együttműködéshez, ami érhető, hogy ugyan kinek van kedve rosszkedvűen szót fogadni. Jó hangulatban minden könnyebb, és ez nem csak a gyerekekre jellemző.

D, mint dicséret

A nem megfelelő dicséret időnként árt. Nem csak azért, mert megfelelési kényszert alakítunk ki a gyermekünkben, aki lehet, hogy felnőttként is hajszolni fogja az elismerést, hanem azért is, mert lehet, hogy a gyermek csak akkor tesz meg valamit, amikor azért valakitől kívülről dicséretet kaphat. A megfelelő dicséret segíti, hogy a sikerei ne őt minősítsék. Miért van erre szükség? Miért ne erősítenénk egy gyermekben, hogy ő a legszebb, legokosabb, legügyesebb? Egy harminckét éves nő azzal keresett meg, hogy sikertelennek érzi magát az élete minden területén. Bár jól keres, és eltartja magát, nem találja a helyét és párkapcsolata sincsen. Gyermekkorában a szülei mindig azt mondták neki, hogy bármit csinál, ő mindenben sikeres lesz, ami így is lett, de azt is mondták neki, hogy neki minden ruha jól áll, hogy ő okosabb, mint a kortársai, jó tanuló, jó sportoló, jó gyerek. Felnőttként találkozott nála okosabbakkal, nála szebbekkel, és arra jött rá, hogy nem ismeri önmagát, nem tudja, mik a gyengepontjai, és mik a valódi erősségei. Rettenetesen fél a kudarctól, hiszen belül meg kell felelnie ennek a mindenben tökéletes képnek, és hiába múlt el harminc, nem tud eloldódni a megfelelési kényszerétől. A gyerekek nagyon érzékenyek a hazugságra, a túlzásokra, a ferdítésekre, és az igazságra is. Ha dicséret nem az ő személyének értékelése („de ügyes vagy”) hanem a teljesítményének elismerése („de szépet rajzoltál”), az sokkal ösztönzőbben hat rájuk, mint ha belekerülnének egy minősítő skatulyába.  Hiszen így, ha kudarcot vall, még nem dől össze másokban a róla alkotott kép („nem is vagyok ügyes gyerek”), hanem csak bekerül a sorba a többi siker közé, de azért lesz kedve újra próbálkozni („ez most nem sikerült, rajzolok egy újat”).

A jó dicséret leíró, részletező, összetett, nem instant, egyszerű, és minősítő. A gyermek ebből azt érzi, hogy valóban figyelnek rá, és a részletezés révén újraéli a küzdelmeit. Az a mondat, hogy olyan szép ez a felhő itt, és milyen hatalmasak ennek a fának az ágai, nem lehetett kis munka az összes levelet aprólékosan rárajzolni, igazán sok türelemre és kitartásra lehetett szükséged hozzá, egész más hatást gyakorol egy gyermekre, mint ha csak annyit mondunk, hogy de ügyes vagy!  

A szavak hatalma nagy. Felelősek vagyunk azokért az üzenetekért, melyekből gyermekeink megírják a saját életforgatókönyvüket. Hogy ez egy sikeres élet bevezetése legyen, kommunikáljunk gyermekeinkkel az érzéseinkről, a gondolatainkról és tegyük lehetővé az egymástól akár teljesen eltérő akarataink összehangolását. 

Cikksorozatunk záró részében a munkahelyi és az üzleti életben megjelenő kommunikációról lesz szó.  

Geszvein Erika tanácsadó szakpszichológus