Mindennapjaink állandó kísérőjévé vált a stressz. Nagyobb feszültséget okoz a munka-magánélet összehangolása, mint valaha. Stresszt okoz bennünk, ha a gazdaság helyzetéről olvasunk, ha az egészségügy küzdelmes állapotát látjuk, ha vírus-, klíma-, politikai, gazdasági szakértők jóslatait hallgatjuk. Állandó alkalmazkodásra van szükségünk, mintha napról napra újra kellene terveznünk az útvonalat, amelyről eddig azt hittük, a céljaik felé vezet. Hogyan tudjuk megakadályozni, hogy a szorongás traumatikus hatással legyen ránk? Hogyan tudjuk felvenni a harcot az egyre növekvő stresszel szemben? 

Amikor egy gyermek óvodás lesz, egyszerre élünk meg örömöt és bánatot, izgalmat és stresszt.  A szülők számára nehéz az elengedés, a gyermek számára kihívás az eltávolodás. Sokféle ismeretlen inger és élmény ér mindenkit ebben a régi, megszokott rendet felborító új világban. Mindenekelőtt időre van szükség, míg beáll az új egyensúly. Később is fel-felbukkannak bennünket próbára tevő helyzetek, az iskola megkezdése, a kamaszkor, a házasságkötés, a gyermekáldás és a nyugdíjazás, mint az élet természetes velejárói, vízválasztók - a pszichológia természetes vagy más néven fejlődési kríziseknek nevezi őket. Mindenkinek át kell esnie rajtuk, ez az élet rendje. Vannak olyan krízisek is azonban, melyek váratlanul toppannak be hozzánk, nem számítunk rájuk, bár tudjuk, hogy léteznek, és nincs sok esélyünk arra, hogy bennünket teljesen elkerüljenek, egyikkel-másikkal véletlenszerű időpillanatban találkozni fogunk. Ilyenek a balesetek, egy váratlan haláleset vagy környezeti katasztrófa.

A kríziseken önerőből, a környezetünk, családunk, barátaink támogatásával is túljuthatunk, sokat tanulhatunk belőlük és meg is erősödhetünk általuk. Persze előfordulhat az is, hogy legyengítenek. Ha hiába kényszerítenek rá, hogy változtassunk az életünkön, mi erre képtelenek vagyunk, vagy egyenesen ellenállunk a régi rend felborulásának, ha nincs elegendő forrásunk, hogy erőt gyűjtsünk az új stabilitás megtalálásához, a stressz meghaladja a megküzdőképességünket. Így válhat egy normál esetben néhány hónap alatt magától lezajlani tudó krízisből olyan trauma, ami aztán tartósan megváltoztatja az idegrendszerünk és a testünk állapotát. 

A lélek segélykiáltásai

Amikor tartósan kezelhetetlen mértékű stressznek vagyunk kitéve, az olyan, mint amikor a hajóskapitány mit sem sejtve kihajózik a vízre, ahol olyan orkán erejű szél keletkezik, hogy képtelen azt befogva a vitorlájába, hogy hamarabb a túlpartra érjen. A légáramlás leszaggatja a vitorlát és felborítja a vitorlást. Túl intenzív az élmény ahhoz, hogy élvezzük, kontrolláljuk és irányítsuk. A gondolkodásunk megfeneklik, az addigi megoldási ötleteink használhatatlannak bizonyulnak. A szervezet minden erejét mozgósítja a stressz leküzdésére, de hiába. Ha a megoldáskeresés hosszú időn át hasztalan, a rengeteg energia, ami a megoldásra irányult, bent reked a szervezetben és különféle testi és lelki tünetek formájában próbál majd távozni. Gyakori testi tünetek huzamosan stresszel teli élethelyzetek eredményeképpen a megváltozott étvágy, az alvásprobléma, a csökkent libidó, és később különböző pszichoszomatikus tünetek is kialakulhatnak, és sajnos az immunrendszer működésében is változás áll be. Lelki szinten állandóvá válik a szorongás, visszatérő, negatív gondolatok ólálkodnak, lehangoltak vagyunk és rossz a közérzetünk. Traumatizálhat bennünket, ha gyermekként fizikailag, érzelmileg, szexuálisan zaklattak, ha elhanyagoltak akár testi, akár lelki szinten. Traumát okozhat, ha valaki mentális betegségtől szenvedett a családunkban, ha valakit bebörtönöztek, ha olyan valakivel éltünk együtt, aki függőségtől szenvedett. Traumatikus lehet egy válás vagy az is, ha az édesanyánk szenvedett el abúzust és mi bár a végsőkig gyűjtöttük az erőt a megküzdéshez, tehetetlenek voltunk a helyzetben.

A szervezet sokféle módon próbál megszabadulni a felgyülemlett, levezetésre nem került energiától. Előfordul, hogy bár az esemény már rég a múlté, a lélek mintha újra és újra vissza akarna térni az egykori elakadáshoz, és mint a megakadt lemez, újra meg újra lejátssza a traumatikus eseményt váratlan időpontokban és helyzetekben, emlékbetörések formájában. Gyakori, hogy a flash-back élményekkel járó stressz elviselhetetlenné válik, ezért minden olyan helyzetet elkerülünk, ami emlékeztethet bennünket az eredeti traumára. A régen autóbalesetet szenvedett személy nem mer többé autót vezetni, elkerüli azt a kereszteződést, ahol a tragédia történt, vagy egyáltalán nem is mer már autóba ülni. Emiatt elhanyagol bizonyos tevékenységeket, és elkerül olyan helyszíneket is, ahová autó nélkül nem tud eljutni. Ezzel jelentősen leszűkíti az életterét, ami persze további feszültséget okoz benne, csak éppen kerülőúton. A folyamatos készenléti állapot, ami a feldolgozatlan trauma következtében kialakult pangó belső feszültség miatt jelen van, megakadályozza az elme optimális működését, így nehezítetté válik a koncentráció, a figyelem gyengülése miatt romlik a memória, s ez persze nem meglepő módon az emberi kapcsolatokat is lassan aláássa.

Az ismétlési kényszer csapdájában

Amikor valaki akaratán kívül, tudattalanul újra létrehozza azokat a helyzeteket, ahol a traumatikus, feldolgozásra nem került múltbéli élményhez hasonló érzelmeket, gondolatokat élt meg, vagy hasonlóan viselkedett, az olyan, mint mikor a színházban marad a díszlet, csak új szereposztásban megismétlik a darabot. Kicsit minden más, mégis minden ugyanaz. Bár már nagyon unjuk a problémánkat, mégis mindig újra a közepén találjuk magunkat. Amikor valaki folyton távkapcsolatba kezd, pedig az összes szakítás után megfogalmazza, hogy ez számára nem működőképes, mégis újra kiderül arról, aki szimpatikussá kezd válni, hogy távol lakik tőle, gyanakodhatunk, hogy valamiféle ismétlési kényszer lehet a háttérben. Amikor valaki folyton balesetet szenved, hol a lábát töri el, hol megvágja magát, hol meghúzza a vállát, kishíján elüti az autó, főzés közben mindig leforrázza magát, nem sokáig hisszük véletlennek. Ha egy traumatikus eseményt a lélek nem tud integrálni, az olyan, mint mikor a lemez megakad és ugrik egyet, mi pedig újra és újra visszahelyezzük a tűt a karcolás elé, hátha most helyesen tudjuk lejátszani a megsérült lemezt. Amikor lélekben nem tudjuk elfogadni azt, ami történt, tudattalanul generálunk a régihez hasonló élethelyzeteket, hátha ezúttal sérülés híján, szépen szól majd a dallam. A cél: ezúttal happy end. A távkapcsolat legyen működőképes, a balesetet kerüljük el, a fájdalom helyett most arról nyerjünk tapasztalatot, milyen jól megoldódnak a dolgok az életben! És ez akár még sikerülhet is, és persze nem lesz minden kellemetlen élményből trauma, ráadásul az ismétlés sem mindig kóros. Egy bizonyos határig normális, hogy ha valami nem megy, újrapróbáljuk. Problémásnak, azaz ismétlési kényszernek akkor nevezzük, ha krónikussá válik. Freud már 1986-ban úgy fogalmazott: a veszélyhelyzet lereagálatlansága érzelmi ingertöbbletet hoz létre, ami zavart okoz a lelki energiaüzemben. Ennek következménye, hogy bizonyos gondolatok kizáródnak az asszociációkból, nem integrálódik az élmény, szabadon lebeg. Mivel nincs megkötve az emlék, nem tud elkopni, nem tudja jelentőségét veszíteni, hanem bármikor felbukkanhat oda nem illő helyzetekben, pillanatokban is. Gondoljunk csak egy harcteret megjárt katonára, akit leszerelés után is kínoznak a rettenetes emlékképek. Egy baleset túlélője nem akar már a múltra gondolni, mégis időről időre bevillannak a szerencsétlenség legijesztőbb mozzanatai, akár pánikrohamot előidézve benne, dacára, hogy tisztában van vele, ez már a múlt, véget ért. Mintha a test nem venne tudomást róla, hogy a jelen már biztonságos, mintha a lélek nem tudna megnyugodni. A traumatikus helyzetben átélt stressz, a megoldás kudarca miatti tehetetlenségérzés, az eredeti szorongás árasztja el az egykori trauma túlélőjét akkor is, ha csak eszébe jut, ami történt. És bár a traumatikus emlékek kimondása és katartikus újraélése enyhíti ugyan a tüneteket, a „beszélőkúra” mégsem elegendő a változáshoz.

Az idő tényleg mindent megold?

Még ha el is felejtjük a történteket, a trauma hatásaitól megszabadulni nehéz. Ha nem tudunk spontán feldolgozni egy nehéz helyzetet, az eredeti eseményhez olyan torz gondolatok, nehéz érzelmek, zavaró testi érzetek tapadnak, melyek akadályozzák, hogy a pillanat a múlthoz tapadjon és továbblépjünk nélküle. Ehelyett velünk marad, és mint egy szabad vegyértékű ion próbál különböző jelenbéli helyzetekkel kötést kialakítani. Az élmények és a tapasztalatok így nem kerülnek a helyükre, s amikor egy jelenbéli eseményt értelmezünk és reagálunk rá, egy kicsit a múltat is belekeverjük, egy kicsit arra is rezonálunk, arra is reagálunk. Amikor a párunk kézmozdulata indokolatlan szorongással tölt el bennünket, nem is kell emlékeznünk a múltra, érzelmileg és testi szinten mégis felelevenedhet bennünk, mikor apánk ezzel a mozdulattal indította a verést. A párunk nem emel ránk kezet, apánk már nem bánthat, mégsem múlik el a félelem, egekbe szökik a stressz szintünk. Nem tudják, mi lelt bennünket, mi magunk sem tudjuk, mi bajunk, mégis elárasztja szervezetünket a feszültség. A környezet ilyenkor könnyen ránk süti a túlérzékeny-bélyeget, azt mondja, bolhából elefántot csinálunk. Hiába érezzük, hogy a stressz valós, mivel nincs veszély, nehezen érvelünk mellette.  A múltban lereagálatlanságába ragadva most, utólag próbálunk jól reagálni. Kiabálunk a párunkkal, hogy irányít, dominál, elnyom, ő pedig nem érti, mi rosszat tett. Mi végre passzivitás és kiszolgáltatottság helyett kontrollt akarunk érezni, és soha többé nem akarunk tehetetlenek lenni. Ezért ismétlünk, újra és újra hasonló helyzetbe hozzuk magunkat, hogy végre elhiggyük, vége a múltnak, kezdődhet egy jobb jelen. De mintha a múlt egy végtelenbe tartó idővonal lenne, és lehetetlen lenne felgombolyítva a végére érni.

Önsorsrontó ördögi kör

Az évekig feldolgozatlanul maradt, traumatikus élmények pusztító összetételű kemikáliában áztatják szervezetünket. A magas fokú stressz idővel pusztítani kezdi a hippokampuszt, az agynak azon részét, mely az élményeket téri és idői horgonypontokhoz kapcsolja. Az amygdala, az agy félelemközpontja fokozott aktivitással kezd működni, mintha folyton azt detektálná, mikor érkezik fenyegetés, amit ki kell védenie. Ilyen éber az inzula is, az a terület, melyet a kutatók az empátia keletkezésével hoztak összefüggésbe. Ami viszont gyengül: a prefrontális régiók, emiatt csökken az érzelem- és viselkedéskontroll, a hangulatunk labilissá válik. Megjelenhet a szomatizáció, főként emésztőrendszeri tünetek, krónikus fájdalom, kardio-pulmonáris tünetek és szexuális problémák formájában, és sajnos ma már tudjuk, a trauma transzgenerációsan tovább is adódhat. Ilyen körülmények között nem csoda, ha elménk nem működik optimálisan. Gondolkodásunk időnként vak vágányra fut. Irreális, mégis valósnak tűnik, mikor azt állítjuk: „velem mindig történik valami” vagy „csak én vagyok ilyen szerencsétlen”. Amint megnyugszunk, már képesek vagyunk másként látni: „most csőstül jött a baj, úgyhogy egy darabig biztos nyugtom lesz” vagy „ez most nem jött össze, majd legközelebb”. Ha egy traumatikus helyzetben a stresszt okozó eseményt torzult gondolatokkal címkézzük fel, a trauma nem kerül feldolgozásra. Nem korrigáljuk a reális gondolatok mentén, hibás címkével szőnyeg alá söpörjük. A negatív hiedelmeink új barázdát vésnek az agyunkba, mintha a kisiklott vonat a sínek mellett szántanak tovább. Ahhoz, hogy visszatérjünk a céljainkhoz vezető, megfelelő vágányra, hogy ne kezdjünk önsorsrontásba, hogy ne a múltat ismételgessük, fel kell dolgoznunk a traumatikus eseményt és korrigálnunk kell a hozzá tapadó irreális gondolatokat, hogy kellemesebb érzelmek és jobb döntések születhessenek a jelenben. Ha egy negatív, nehéz, sokat ismétlődött szituáció már nem a régi, automatikus, reflexszerű viselkedést hozza elő, hanem képesek vagyunk tudatosan új viselkedést kiépíteni, a múltbéli emlékeink és a jelenbeli problémáink már nem fognak olyan intenzív stresszt okozni. A félelmek és szorongások oldódnak, a stresszel való megküzdőképesség erősödik, a traumára való emlékezés tolerálhatóvá válik, visszaáll a lelki stabilitás. Az élet újra élvezhetővé válik, a pedig jövő alakíthatóvá.

Geszvein Erika tanácsadó pszichológus, EMDR practitioner

Ajánlott olvasmányok trauma témában, technikák, módszerek, elméleti háttér:

Bessel van der Kolk: A test mindent számontart
Francine Saphiro: Győzd le a múltad! - Vedd kezedbe az életed az EMDR-terápia módszereivel
Peter A. Levine: A trauma gyógyítása