Amikor a gyermekem hisztizik, végtelen türelemre van szükségem. Amikor mindkét gyermekem hisztizik, még többre. Ha pedig még ráadásul én magam is fáradt vagyok, akkor nagyon nehéz dolgom van, de van egy módszerem, ami mindig segít.

A gyerekek nem értik, miért vesszük ennyire komolyan az életet?

Miért kell azonnal felöltözni, mikor az egész nap a miénk? 
Miért nem jöhet az indulás előtti cipőfelhúzásra tánclépésben, ha 
egyszer úgy sokkal érdekesebb? 
Miért kell asztalnál ülve enni, mikor meseolvasás közben sokkal izgalmasabb?
Miért nem nézhet, foghat, szagolhat, nyomkodhat meg minden terméket a boltban, 
ha egyszer minden eladó?

Ha a gyermekünk elkedvetlenedik, mert megszidtuk, sürgettük, századszorra kértük, egyben biztosak lehetünk: nekünk, az anyjának sokkal rosszabb lesz! Mert jön a hiszti, a „nemakarom” és a „mostmegmiabaj”? Csak egy megoldás van, hogy egy csapatban játsszunk és mi sem vesszük annyira komolyan az életet! 

Már százszor elmondtam, könyörgöm, csináld már!  

A legnagyobb öngól, ha egy anya könyörög.

Soha sem könyörgünk a gyereknek, mert máris aláhelyezzük magunkat, és hatalmi játszmába kezdünk vele. Ilyenkor nem csak a gyerekkel küzdünk, de az anyánkkal, anyósunkkal, férjünkkel, akiknek valószínűleg mind tőlünk eltérő véleménye van gyermeknevelésről, arról nem is beszélve, hogy a védőnő és a gyerekorvos szerint is már sokkal több mindenben kéne másként viselkednie, "előrébb" tartania a gyerekünknek. Így hát, ha a gyermekünk nem fogad szót elsőre, az sokkal rettenetesebb következménnyel jár az aznapi hangulatunkra nézve, mint gondolnánk. Főleg, ha egész nap nem fogad szót.

A gyerek nem süket, akkor is hallja, ha egyszer elmondjuk. Ha nem csinálja meg, nincs hozzá kedve. Amíg gyerek, sajnos, az az igazság, hogy csak azt fogja megcsinálni, amihez kedve van. Ha megtanult valamit, például, hogy minden hazaérkezés után kezet mosunk, akkor az már egy biztonságot adó szokássá rögzült, amit a saját öröméért tesz meg, de amíg egy bizonyos viselkedés nem rutin, örömtelivé kell tennünk, hogy minél többször megtegye!

Minden szokás 3 fő részből áll: van egy jel, egy rutincselekvés és egy jutalom. A jel lehet például, hogy játszóterezés után belépünk a lakásba, a rutin, hogy azonnal a fürdőszoba felé indulunk, és megmossuk a kezünket illatos, habzó, színes szappannal, a jutalom pedig anya dicsérete, hogy megszagolja a kezem, és hogy örül, hogy milyen jó szagú, amitől gyerekként ellazulok, megnyugszom. Minél többször megcsinálja a gyerek az adott rutint, annál inkább szokásává válik és ezáltal biztonságot és örömöt ad neki. Innentől kezdve nem kell neki többé elmondanunk, magától csinálni fogja! Hisz minden gyerek az örömöt keresi.

Ne vedd el tőle, ő a kicsi, nem érti még!

Amikor a kisebbik gyermekem megszületett, a nagy éppen abba az életkorba ért, hogy képessé vált önállóan megcsinálni dolgokat. Tornyot építeni, ecsettel festeni, papírt vágni, gyöngyöt fűzni. Egy kis kúszó-mászó mellett mindez lehetetlen. Ez rettenetesen frusztrálta a nagyot, de nem csak őt, engem is. Muszáj volt valahogy mulatságossá tennünk a helyzetet, ami tudtam, hogy „csak” addig fog tartani, míg a kicsi nagyobb nem lesz.

Komikus mesét fontunk a tragédiák köré, az aligátor támadásának tituláltuk a torony ledöntését, titkos festőiskolát alapítottunk a kamrában, ahova a kicsi nem tudott bemászni. Vagy együtt altattuk a kicsit, hogy aztán a nagy fontos papírokat vághasson fel ollóval apa dolgozóasztalánál. Így vidámabban telt az idő, anya-nagy gyerek koalícióban, ami erősítette a nagyobb gyermek biztonságérzetét, csökkentette a testvérféltékenységét, s közben még a kicsi is folyamatos figyelmet kapott, az idő pedig csak telt és telt, ritkuló hisztizéssel. Hisz minden gyerek az örömöt keresi.

Egyél már, ne mással foglalkozz folyton!

Az evés egy kicsivel és egy naggyal, eltérő menüvel (egyiknek püré, másiknak darabos), eltérő megéhezési ritmussal (egyik szopik, másik eszik), eltérő evési tempóval (egyik gyorsan, másik komótosan) gyakran azzal jár, hogy csak az anya nem eszik egész nap egy falatot sem. És ez a kisebbik rossz, a nagyobb baj, ha a gyerekek sem esznek, mert a sok asztal körüli hajcihőtől, sürgetéstől és feszültségtől elmegy a kedvük az evéstől. Az oka egyszerű: kevesebb örömöt találnak az evésben, mint bármi másban.  Az étkezés békessége visszatérhet, ha szertartássá tesszük, gyertyát gyújtunk,közösen terítünk, hálát adunk a ételért. Amíg a kicsi nem volt bevonható, őt a hátamra vettem, a nagyot pedig bevontam a vacsora előkészítésébe házi főzőműsor keretében. Amikor már a kicsi is tudott rágicsálni, a földre költözött a konyha és az előkészület egy része. Amikor pedig végképp kaotikus volt a helyzet, mert nem voltak egy minimális ideig sem együtt etethetők, jöttek az egészséges, házi receptek alapján készült kézbe fogható finomságok, amikkel lehetett rohangálni az asztal körül, és épp csak visszatérni egy újat harapni az energiagolyóba vagy a cicaszendvicsbe, mielőtt jöhetett volna egy újabb játék. Nem mondom, hogy ez így jó, csak azt, hogy mi így éltünk túl néhány nehezebb időszakot egészségesen táplálkozva és vidáman étkezve, míg újra egy könnyebb, ültethető vacsorás időszakhoz nem érkeztünk. Hisz minden gyerek az örömöt keresi.

Induljunk már, légy szíves!

A gyerekeknek az elinduláshoz segítségre van szükségük, mert minden átmeneti idő nehéz számukra. Már vége a játéknak, de még nem indult el az új. Rém unalmas a játéknélküliség. Ezért ezt annyira le kell rövidítenünk, amennyire csak tudjuk, ez pedig csak úgy lehetséges, ha a gyermek együttműködő és öltözik, indul, szót fogad. Ehhez szükség van egy új célra. Ha azért indulunk el, hogy megnézzük, kint van-e a szomszéd kutyája, lengeti-e a szél a reklámtáblát a pékség előtt, hogy vajon ma hány piros autót tudunk megszámolni, és anya ma is megdicsér-e, máris van értelme elindulni. Hisz minden gyerek az örömöt keresi.

Gyerekeket nevelő anyaként arra jöttem rá, hogy nem lehet tankönyvszerűen, tökéletesen csinálni mindent. Az én gyerekeim is tombolnak, kiborulnak és hisztiznek, ha valami nem alakult optimálisan, és az én türelmemre, lelki békémre és vidámságomra van szükségük, hogy megnyugodjanak, hisz az én példámon át tanulják meg szabályozni az indulataikat. 

Nagyon sok múlik azon, lelki békével tudom-e fogadni, hogy vannak időszakok, mikor minden egyes elinduláshoz új mesét kell elmondjak, mikor a gyerekek közötti harcnak csak egy játékos mesével vehetem elejét, mikor a vacsora sosem az asztalnál zajlik, hanem "elvitelre" megy, és amíg nem lett szokás az esti fogmosás, addig minden alkalommal színpadiasan eltúlzott ovációban kell kitörnöm, ha mégis rá tudtam venni. Ahhoz is kiegyensúlyozottságra van szükségem, hogy néha egyszerűen csak elviseljem a hisztit és nyugodtan megvárjam, míg vége, mert vannak helyzetek, ahol nem lehet engedni, és játszani sem (viszont kiabálni vagy kiborulni sincs sok értelme). A biztonságot adó határok meghúzása az én feladatom. 

A gyereknevelés egyetlen törvénye, hogy minden csak egy átmeneti időszak, amin túljutunk, és elmúlik. A gyerekkor is elmúlik, a sok játékkal együtt. De minél többet játszunk, annál tovább tart az öröm. Mert nem csak a gyerekek keresik az örömöt.

Geszvein Erika
pár- és családterápiás tanácsadó szakpszichológus
relaxáció terapeuta