Hogyan segíthetünk a trónfosztott testvérnek elfogadni egy kicsi érkezését? 7 lelki fájdalomcsillapító technika

Ha megtörténne, hogy házastársunk egy szép napon bejelentené, hogy újabb házasságot köt és mától mindannyian közösen fogunk élni, meg kell osztanunk a beköltöző új házastárssal a ruháinkat, ételeinket, figyelmünket, időnket, neki több törődésre lesz szüksége, ezért mi kevesebbet kapunk, minden rokonunk és barátunk csodájára fog járni, ajándékokkal halmozza el, mi pedig háttérbe szorulunk, alkalmazkodnunk kell és még szeretnünk is őt…akkor megélhetnénk, milyen az elsőszülött gyermekeknek, mikor testvére születik.

Jogosan kérnénk, hogy házastársunk vigye el az új betolakodót, mondván, hogy a poligámia nem fér a világképünkbe. A nagytestvér viszont hiába kéri, hogy vigyük vissza a kórházba a kicsit, meg kell szoknia, el kell fogadnia az új felállást. Ráadásul mindezt gyermekként, mikor a világ még amúgy is nagy és bonyolult, megküzdő képessége pedig még gyenge. Sose kérjük ezért a nagyot, hogy szeresse a kistestvérét, a szeretetet ugyanis nem lehet kikényszeríteni. Arra viszont megkérhetjük, hogy ne bántsa, vagy legalábbis viselje el…

Hogyan segíthetünk a trónfosztott testvérnek elfogadni egy kicsi érkezését?

7 lelki fájdalomcsillapító technika

1. Ismerjük el az érzések jogosságát! Nem kell szeretni az új családtagot. A felnőtteknek is idő kell ahhoz, hogy megismerés révén megkedveljenek valakit, ezt a gyermeknek is elmondhatjuk. Most még csak fekszik és sír, de majd megtanul mászni, járni, beszélni, és minden más lesz. Nem baj, ha nem mindig szereti, az sem, ha haragszik rá. Ha látjuk gyermekünkön a negatív érzéseket, segítsünk neki megfogalmazni őket! „Dühös vagy rá, mert ennyit sír? Zavar, hogy itt van velünk?”
2. Adjuk meg képzeletben a nagy gyermeknek azt, amit a valóságban nem tudunk! Néha elég kimondani helyette, ezzel is legitimizálva a negatív érzéseit.„Nem szereted, ha itt van a testvéred, néha szeretnéd, hogy elmenjen, ugye? Örülnél, ha elkérné a játékaidat, nem pedig elvenné, ha építené veled a tornyot, nem pedig lerombolná, igaz?”
3. Váljunk csapattá! Akár fiú, akár lány a nagy testvér, a kicsiről való gondoskodásunk vagy dühíteni fogja, vagy azonosul vele és velünk együtt csinálja. Ebben segíthetünk neki, ha van kedvenc babája, állata, akit ugyanúgy gondozhat, mint mi a kicsit. Az sem baj, ha ezen a szimbolikus „testvéren” el lehet verni a port, következmények nélkül ki lehet élni rajta a felgyülemlett agressziót. Segítsünk kifejezni a negatív érzéseket, akár ilyen módon szimbolikusan, akár kreatívan, megkérve, hogy rajzolja le az érzéseit, ha nagyobb, írjon levelet a kicsinek. Házi bábterápiát is tarthatunk, segíthetjük a családban való új pozíciók megtalálását, ha kap a gyermek egy öltöztethető mackócsaládot, akik köré különféle kalandos meséket szőhetünk, akár a saját fantáziánkra hagyatkozva, akár a gyermeket bevonva a meseszövésbe, hangsúlyt adva a két testvér kapcsolatának, persze nem direkt módon semmiképpen sem túl egyértelművé téve a mesék tanulságát.
4. A negatív érzések elfogadása nem jelenti az agresszió elfogadását. Segítsük a düh szóbeli kifejezését, összecsapás esetén figyelmünket az agresszor helyett a sértett félre fordítsuk, hogy ne erősítsük meg negatív figyelemmel a bántalmazást. Ha a nagy úgy érzi, nem kap elég pozitív figyelmet, még a szidás is jobb érzés számára, mint az elhanyagoltság megélése! Ezt semmiképp nem szabad szokássá erősítenünk. Fontos, hogy elismerjük a tulajdont, melyik játék kié, a legtöbb vita ugyanis ebből ered. Lehetnek közös, de privát holmik is, utóbbiaknak lehet egy saját, külön polc vagy szekrény felirattal, saját jellel ellátva. Hogy odaadja-e a játékát, és mennyit ad, ne mi döntsük el és ne is erőltessük, de kérdések formájában ösztönözzük az önzetlenségre! Kérdezzük meg, hogyan lehetne elosztani, dicsérjük meg minden alkalommal, ha spontán módon önzetlen, mutassunk példát adakozásban, ajándékozásban, féltett tárgyak kölcsönadásában és mondjuk el, milyen előnyökkel jár az önzetlenség!
5. Bízzunk a helyzet jóra fordulásában! Ahelyett, hogy folyamatosan instuálnánk a testvérrel való helyes bánásmódra, vagy tiltanánk, hogy bántsa, feltételezzük róla a legjobbat! Mondjuk inkább azt: „tudom, hogy tudod, hogyan kell óvatosan bánni a kisbabákkal”. A megelőlegezett, és még az alaptalan bizalom is elkezd önmagától működővé válni, az eddig testvérét bántó „rossz” gyermek elkezd azonosulni új önmagával. Ha jónak látjuk, „jó gyerek” pozícióba tesszük, és ezt hangoztatjuk, ennek a címnek a megtartásáért kezd majd küzdeni ahelyett, hogy a kicsi ellen harcolna. Sokat segítethetünk azzal is, ha az agresszív nagytestvért a testvére és mások füle hallatára sokat dicsérjük. Koncentráljunk a képességeireahelyett, ami még nem megy neki. Lássuk bele a jót azokon a területeken, ahol még gyengének bizonyul, és idővel, mintha megérezné, meg fog felelni a pozitív képnek!
6. Se ne dicsőítsük, se ne hasonlítsuk össze negatívan a testvéreket! A rivalizálás legjobb ellenszere, ha nem késztetjük őket versengésre. Véletlenül se hasonlítsuk egymáshoz őket se pozitívan dicséret, se negatívan szidás formájában. Bennünk jó érzéseket keltene, ha a főnökünk azt mondaná nekünk, hogy „a kollégája olyan gyors, próbáljon a nyomába eredni” vagy „ön sokkal lassabb, mint a kollégája, próbálja meg utolérni”? Nyilván nem. Viszont motiválhat, ha egy csapatnak tekintjük őket, és közös bíztatást kapnak például az elinduláskor, ahelyett, hogy negatív légkört teremtenénk „nézd, a testvéred már rég kész van” megjegyzéssel. Vita esetén lehetőleg ne álljunk egyik testvér pártjára se, viszont ismételjük meg az elhangzottakat és kortól függően bátorítsuk őket, hogy egymással beszéljék meg. Ha nem helyezzük magunkat döntőbíró szerepbe, hanem segítjük őket, hogy egymással rendezzék a konfliktusaikat, elkerülhetjük, hogy félóránként rohangáljanak hozzánk igazságot tenni, illetve ami ennél sokkal fontosabb, megtanítjuk őket, hogyan kell konfliktust felvállalni és megoldani. S mindezt már gyermekkorukban!
7. Nem kell egyenlő mértékben adni! Minden gyerek más, és sokszor másra van szükségük. Az egyiket azzal lehet boldoggá tenni, ha olvasunk neki, a másikat azzal, ha birkózunk vele. Nem kell tehát egyenlő mértékben még a banánkarikákat is leszámolni, koncentráljunk az egyéni igényekre. Ne azt mondjuk, hogy ugyanannyira szeretjük őket, hanem hogy önmagukért. Nem egyenlő időt kell szánnunk rájuk, hanem annyit, amennyire szükségük van. Minden gyerekkel töltsünk kettesben is időt, és sose beszéljünk ilyenkor a másik testvérről!

A testvér érkezése minden gyermeket másként érint. Van, aki jobban, van, aki nehezebben viseli. Minden esetben segíti viszont a gyermeket, ha a szülőhöz fűződő viszony érzelmi töltete pozitív marad, így ő is képes lesz szeretettel és toleranciával fordulni a testvére, testvérei felé. Ez nem olyan magától értetődő és nem mindig könnyű. Az új taggal bővült család átrendeződéséhez időre és energiára van szükség, ami a család minden tagját érinti.

Geszvein Erika
tanácsadó szakpszichológus