Geszvein Erika pszichológus

2015.nov.09.
Írta: Geszvein Erika pszichológus 5 komment

Hogyan bírjuk együttműködésre a gyerekeinket?

Ne könyörögjünk a gyereknek!

Nem lehet könnyű gyereknek lenni. A felnőttek egész nap majdnem minden megnyilvánulásukkal valamilyen más cselekvésre próbálják rávenni őt, mint amit csinálni szeretne. A folyamatos instruálás nem csak a szülőnek fárasztó.

Hogyan bírjuk együttműködésre őket anélkül, hogy százszor el kéne mondanunk valamit?

1. Ne magyarázzuk túl!

A játékában elmerülő gyermeknek rettentő fárasztó, ha valaki állandóan korrigálja a viselkedését. Nem is fontos és nem is érthető az a sok magyarázat a bacilusokról, a koszról és a kutyapisiről, ami azt követi, miért kell játszótér után kezet mosni. Sok esetben elég, ha egyszerűen annyit mondunk: „Kézmosás!” Persze ne csináljunk katonaiskola-hangulatot rövid, szigorú parancsszavakkal, de bízzunk benne, ha egyszer-kétszer elmagyaráztuk már, hogy miért kell kezet mosni, nagyon jól tudja, nem kell századszorra is elmondanunk. Adjunk magyarázatot, ha kell, tanítsuk meg, mi az oka a kérésünknek, de ne magyarázzuk túl.

egyuttmukodes_1.jpg

2. Ne könyörögjünk!

Tovább

Így vegyük rá gyermekünket a jó viselkedésre!

Milyen a hatékony dicséret?

Mindenki tudja, hogy sokat kell dicsérni a gyerekeket, mert számukra ez a megerősítés egy cselekvés megismétlésére. Mindenki tudja, hogy így lehet őket aktivitásra és önállóságra buzdítani. Feltéve, hogy megfelelő módon dicsérünk. Nem mindegy ugyanis, hogy a gyermek egy dicsért cselekedetet csak a mi kedvünkért és csak a mi jelenlétünkben tesz-e meg, vagy saját belső indíttatásból is így tenne akkor, amikor mi nem látjuk. 

Hogyan dicsérjünk és hogyan ne?

A külső kontrollos dicséret idővel árthat!

Ha a gyermekünk rajzol valamit és mi csak rögtön rávágjuk, hogy „jaj, de szép”, vagy sikerül bilibe pisilnie, és azt mondjuk, „jaj, de ügyes vagy”, ezzel idővel ún. külső kontrollossá fejlesztjük őt. Sok és csak ilyen típusú dicséret hatására a gyermek, ha örömet akar nekünk szerezni, megismétli a cselekedetet, de nem saját indíttatásból, hanem, csak azért, hogy mi örüljünk. Nem magának akar megfelelni, hanem a külső elvárásoknak. Így fordulhat elő az is, hogy ha borsot akar törni az orrunk alá, mert például éppen dackorszakban van, és el akarja érni, hogy rá figyeljünk, szándékosan a bugyijába pisil majd a bili helyett. Nem azért, mert rosszalkodni akar, hanem mert egyrészt nincs más eszköze a figyelemfelkeltésre, másrészt, mert a „jaj, de ügyes”-bilibe pisilést a mi kedvünkért csinálja, nem a saját igénye miatt.dicseret3.jpg

Hogyan dicsérjünk jól?

1. Részletező dicséret

Az egyszerű, tényszerű, instant dicséret helyett (például: „de szép, ügyes, okos vagy…”) amikor csak tehetjük, próbáljuk meg inkább leírni, amit látunk! Ez sokkal hitelesebbé teszi a dicséretet, és a gyermek tanul is általa. Nem külső elvárásoknak akar majd megfelelni, hanem belsővé válik a motivációja. Ha az önálló öltözködésére ahelyett, hogy azt mondjuk „de ügyes voltál” részletesen elmondjuk, miben találtuk ügyesnek  („hűha, ez igen, egyedül sikerült felvenned a nadrágod, még zoknit is húztál mindkét lábadra és pulcsit is választottál magadnak”) a gyermek megéli, hogy valóban figyelnek rá, a részletezés által újraéli/gondolatban újragyakorolja a cselekedetét, és ezek után ő maga fogalmazhatja meg magának, hogy valóban milyen ügyes. Nem az a lényeg, hogy ne nevezzük meg a méltatott tulajdonságot, hanem az, hogy segítsük a gyermeket afelé, hogy képes legyen önmagát megdicsérni. Megfogalmazhatjuk, mi volt igazán dicséretre méltó, például így:  „Hűha, egyedül sikerült felvenned a nadrágod, ezt nevezem önállóságnak” vagy  „Mennyi szín, milyen sok-sok pici pötty, ez ám az aprólékos munka!” Persze ez nem jelenti azt, hogy soha nem mondhatjuk, hogy "ügyes vagy", "szép vagy", és mindig litániát kéne zengenünk a cselekvés részletezésével, mert ez nyilván fárasztó és ha csak ilyen módon dicsérünk, nem is életszerű, amit a gyerekek azonnal kiszagolnak. A részletező dicséret elve arra szólít, hogy ha egy új készséget sajátít el a gyermek (például szobatisztaság) vagy ha korábban hiába próbáltuk rávenni egy viselkedésre, és most először sikerül (például óvatosan lapoz a könyvben), akkor sokkal hatékonyabb részletezve, figyelmesen dicsérni, hogy valóban belsővé váljon a motivációja. 

2. A belső kontrollos dicséret

Ha segítjük a gyermeket az érzelmek megélésére (például azáltal, hogy kifejezzük a sajátunkat, elmondjuk neki, ha dühösek, szomorúak, boldogok vagyunk, és segítünk neki, hogy nyűgös pillanataiban együtt találjuk meg az ő bajára illő érzelmet is) azzal a későbbi lelki egészségét váltjuk meg. Aki gyermekkorában felismeri, és megtanulja kifejezni az érzéseit, az felnőttként kevésbé fog szomatizálni, azaz testi-lelki betegségekben kiélni a feszültségét. Azzal, hogy segítünk neki a saját érzéseiről beszélni, segítjük a belső kontrollpont kialakulását. Ha azért csinál valamit, hogy büszke lehessen önmagára és nem azért, hogy anya büszke legyen rá, akkor is érték lesz számára az a bizonyos viselkedés, ha anya éppen nem látja. Ahelyett, hogy azt mondanánk, „büszke vagyok rád, hogy rendet raktál” dicsérjük inkább ilyesmi módon: „Igazán büszke lehetsz magadra, jó érzés bejönni ebbe a szobába!”dicseret9.jpg

3. Tanulj tinó?

Ha a sikert nem üdvözöljük, hanem mintegy a gyermekünk fölé helyezkedve azt mondjuk, mi tudtuk előre, ezzel egyáltalán nem a belé vetett bizalmunkat fejezzük ki, hanem nagyon sokat árthatunk. („Én tudtam, hogy úgyis ötöst kapsz!”) A bölcsességünket hangsúlyozzuk, messze magasabbra helyezzük magunkat tőle, főleg, ha ki is oktatjuk felemlegetve a korábbi kudarcot („Másodszorra látod, sokkal többet tanultál, át is mentél a vizsgán.”) ahelyett, hogy őt és a mostani sikert méltatnánk. Hiába tesszük mindezt jó szándékból, tanító célzattal, elrontjuk a gyerek kedvét. Bízzunk benne, hogy ő is leszűrte a tanulságot, ne rontsuk el a közös örömöt prédikációval! Fogalmazzunk inkább ekképpen: „Jó, hogy ennyire kitartóan tudsz küzdeni, és csak azért is megcsinálod, amit akarsz!”

4. Önbeteljesítő jóslat

Építő kritika nincs. A gyermekünk gyengeségeit nem érdemes kritikaként megfogalmazni, mert minél többet hallja, annál erősebben azonosul a negatív tulajdonsággal, és rövid idő után feladja, hogy más akarjon lenni. „Úgyis azt mondják, hogy buta, ügyetlen, rendetlen vagyok, minek törjem magam.” Sőt már a ki nem mondott, pusztán csak fejben megfogalmazott előzetes elvárás is önbeteljesítő jóslatként működik. Ha egy gyerekben nem hiszünk, rossznak, erőszakosnak, rendetlennek gondoljuk, idővel olyanná is kezd válni. Ha segíteni szeretnénk, hogy fejlődjön azokon a területeken, ahol gyengébbnek bizonyul, először az erősségeit emeljük ki, szidás helyett emlegessünk fel egy korábbi sikert, majd ebben a pozitív légkörben erősítsük meg, hogy bízunk benne, hogy képes újra ugyanerre. Ha még sosem sikerült neki, tételezzük fel, hogy ezúttal fog, és ahelyett, hogy intenénk ( „Jaj, vigyázz, ki ne öntsd a vizet, vigyázz, küszöb, nézz az orrod elé, el ne ess!”)  fogalmazzunk így: „nagyon ügyesen tudod hozni a vizet, látom, tudod, hogy küszöb jön és óvatos léped át, nagyon jó”. Mindig pozitívan fogalmazzunk, ne azt mondjuk, hogy „ne legyél már ennyire türelmetlen”, hanem azt, hogy „tudom, hogy türelmesen meg tudod várni, míg elkészül a sütemény, a múltkor is, emlékszel, milyen sokáig tartott, csak vártuk, vártuk, vártuk, míg egyszer csak elkészült, és hamm, mind megettük.”

dicseret5.jpg

5. A kudarc fájhat, de taníthat

Engedjük meg a gyermeknek a negatív érzések megélését, ne bagatellizáljuk el a kudarcot!(„Ugyan, ne sírj már, nem lehetsz mindig mindenben győztes, azért ez nem akkora tragédia!”) A pozitív légkörű nevelés nem jelenti a negatív érzelmek tagadását, és nem jelenti azt sem, hogy a hibákról ne vegyünk tudomást. A hibákat tanulási lehetőségként közelítsük meg és fogadjuk el őket! Ez akkor igazán hiteles, ha a szülő példát mutat benne. Könnyen előfordul, hogy szülőként egy hiba után káromkodva vagy önmagunkat negatívan minősítve ( „Jaj, de hülye vagyok!”) észre sem vesszük, hogy milyen rossz mintát adunk át, („A francba, mindig is béna voltam a sütésben, minek próbálkozom egyáltalán?”) miközben a gyermekünktől pedig ennek ellenkezőjét várjuk el.

Óvatosan a dicséretekkel!

A megdicsért viselkedés ugyanis ismétlődni fog. Sokszor, nagyon sokszor! Főleg, ha jól dicsértünk. Úgyhogy jól gondoljuk át, mit dicsérünk!

 

Geszvein Erika
pár- és családterápiás
tanácsadó szakpszichológus

 

 

A kukkoló, az infomán, az önimádó és a hittérítő: A Nagy Facebook Pszicho-Teszt

A Facebook 2004. feburár 4-én indult el, és 10 év alatt a világ legnagyobb közösségi oldalává vált, egy 2012-es adat szerint több, mint 1 milliárd regisztrált felhasználója van. A Facebook olyanná vált, mint a kedvenc kávézónk vagy pékségünk, naponta meglátogatjuk. Az alapján, hogy ki mennyi időt tölt a Facebookon, mikor és mit posztol, kommentel és like-ol, négyféle személyiségtípust különböztethetünk meg.

Madarat tolláról, embert Facebook-profiljáról

Kiállnál egy teremben a színpadra egy nagy tömeg elé, hogy megmutasd, mit ebédeltél ma? Valószínűleg nem, kivéve, ha ezt elektronikusan teheted. Hogy lehet ez? Az online térben az online személyiségünkkel vagyunk jelen, ahol az online világ szabályai működnek. Sok minden kiderülhet (és sok mindent kideríthetnek rólad) az alapján, hogy milyen tartalmakat osztasz meg és milyen gyakran posztolsz.

A Facebook személyiség-típusok 

1.    A Kukkoló – Ritkán posztol

facebookszemelyisegek1.jpgA Kukkoló bár alig posztol, mindent tud az ismerőseiről. Naponta felmegy és végignézi az új posztokat, kommenteket. Onnan tudhatod, hogy van egy voyeur személyiségű FB ismerősöd, hogy ha találkoztok, rendszeresen rákérdez olyan dolgokra, amikről posztolsz, de like-ot vagy hozzászólást soha nem kapsz tőle. A Kukkoló megfontoltan posztol, az alapján szelektál, hogy milyen képet akar láttatni magáról. Ha gyanítod, hogy van egy Kukkoló ismerősöd, akit ráadásul nem is igen kedvelsz, ne taggeld a kirakott rakott fotóidon a házibulid résztvevőid, mert lehet, hogy magyarázkodásra kényszerülsz.

Tovább

Mit csináljak napi 5 percig, hogy sikeresebb legyek?

Érezte valaha azt, hogy sikeresebb lenne a munkában és a magánéletben, ha jobban szerették volna a szülei, jobban szeretné a párja, elismerné a főnöke? Hogy mit csinál az átlagember, ha ilyet érez?

Meg akarja változtatni a párját, gyerekét, munkahelyet vált vagy fölöslegesen stresszel. Hogy jobban érezze magát, megpróbál szeretetet, figyelmet, kedvességet, törődést kapni másoktól.

Amint arra kérünk valakit, még ha nem is szavakkal, hogy legyen hozzánk jó, kedves, hogy szeressen, átadjuk neki a hatalmat felettünk. Megengedjük, még ha kimondatlanul is, hogy attól függően érezzük jól magunkat, hogy ő hogyan viselkedik velünk.

Tovább
süti beállítások módosítása