A lemez két oldala

Emlékszik még a kedvenc gyermekkori meséjére? Miről szólt a történet? Írja le pár sorban, mindazt, amire emlékszik belőle! Próbálja meg különös részletességgel felidézni a mese kezdetét és a záró jelenetét! Majd válaszoljon a következő kérdésekre: Mi a címe a történetnek? Milyen fajta történet ez, boldog vagy szomorú? Győzelemről vagy tragédiáról szól? Érdekes vagy unalmas? Ígérem, nemsokára megérti, mire szolgált ez a feladat és mi köze a mostani életéhez egy gyerekkori történetnek. De még mielőtt ezt elárulnám, hadd meséljek el egy történetet én is!

Képzeljen el egy hűvös, késő őszi estét, egy kellemes kertvárosi kis házat és egy házaspárt, akik a napi stressztől és munkától fáradtan éppen hazaérkeznek közös otthonukba. Amikor a férj és feleség egymásra néznek, szemükben ott van a szavak nélküli megértés egymás iránt, hiszen már húsz éve ismerik egymást. Mindketten kényelmes ruhára váltanak, betesznek egy halk zenét, hangulatvilágítást kapcsolnak a nappaliban, és közösen a konyhába mennek, hogy vacsorakészítéshez kezdjenek. Ám nem telik bele néhány perc, a férj idegesen a fejéhez kap, nem találja a telefonját, a feleségét kérdezgeti, nem látta-e. A feleség ingerülten szidni kezdi, hogy olyan, mint egy gyerek, folyton szanaszét hagyja a holmijait, majd azt várja tőle, hogy mindent eldobjon a kezéből, és megkeresse helyette. A férj kikéri magának a hangnemet és állítja, nem várta el, hogy neje keresse meg, csak kérdezte, hogy nem látta-e. Addig-addig fokozódik a szóváltás, míg a férj becsapja maga mögött a bejárati ajtót, és elviharzik otthonról. A feleség félredobja a fakanalat, és felhívja a barátnőjét, hogy jól kipanaszkodja magát neki. Eltelik egy óra, kettő, három, a férj csak nem jön haza. A nő aggódni kezd, próbálja hívni, a telefon megszólal a cipős szekrény alól. Legalább megvan, de hol a férj? Hogy gyorsabban teljen az idő, újra nekilát a vacsorakészítésnek. Szépen megterít, gyertyát gyújt, a főétel mellé desszertet is készít. Már igencsak feszült, mikor végre meghallja a kulcsot csörögni a zárban. A férfi lép be egy olyan óriási virágcsokorral, hogy alig fér be az ajtón. Átadja a nőnek, aki párás szemmel vázába teszi, és hívja asztalhoz, hogy megbeszéljék, mi történt, mire a férj csak annyi mond, már evett, és leül a tévé elé meccset nézni. Erre ismét kirobban a vita, és éjszakába nyúló veszekedés lesz belőle. Pedig ott a virág, ott a gyertyafény, és meglett a telefon is. Mégis mi történt?

A feleség és a férj – bár egy nyelvet beszélnek –, félreértették egymást. Szavak nélküli gesztusokkal, de ugyanazt akarták mondani: elnézést a veszekedés miatt, tudod, hogy szeretlek! A férj a virággal akarta ezt kifejezni, a feleség a gyertyafényes vacsora melletti beszélgetéssel.

Eric Berne kanadai pszichiáter kidolgozott egy modellt, mellyel érthetővé válnak a félreértések miatti konfliktusok. Tranzakcióanalízisnek nevezte el azt a filozófiai, személyiség- és fejlődéselméletet, mely egyben az egyik legfontosabb kommunikációs elmélet is a pszichológiában. A tranzakció a társas érintkezésre utal, az analízis, ennek elemzésére. Tranzakciónak számít egy inger, például egy kérdés, és a rá érkező válaszreakció. Csakhogy a válasz ugyanarra a kérdésre nagyon sokféle lehet. Berne szerint a legfőbb problémát az okozza, hogy az emberek nem mernek teljesen nyíltan, őszintén fordulni egymás felé, nem merik önmagukat adni, és azt kérni, amire szükségük van, mert félnek a visszautasítástól. Szerinte a kapcsolatokban kialakuló viták valójában ebből a félelemből fakadnak. Amikor a férj megkérdezte a feleségét, hogy nem látta-e a telefonját, a feleség erre többféle módon válaszolhatott volna. Ahelyett, hogy leszidta volna a rendetlen férjet, mint anya a gyerekét, azt is mondhatta volna, hogy nem látta a telefont, és folytathatta volna tovább a főzést, hiszen a férje nem kérte, hogy segítsen neki. Persze fel is ajánlhatta volna, hogy segít megkeresni, és mint két felnőtt, körülnézhettek volna a lakásban. Bárhogyan is döntött volna, egy kellemes vacsora és egy romantikus este lehetett volna a folytatás. Valószínűleg, a feleség túl fáradt volt, a férfi ártatlan kérdésre robbant ki belőle az egész napi feszültség. Ha elmondta volna, mennyire leterheltnek érzi magát, cserébe megértést kaphatott volna. Persze az is lehet, hogy nem kapott volna megértést, talán, mert a férje is fáradt volt, talán mert ő is feszült volt, és ez valószínűleg jobban fájt volna neki, mint a veszekedés, amivel legalább kiengedhették a gőzt. Lett volna lehetőségük nyílt kommunikációra váltani azután is, hogy a férj végül hazaállított a hatalmas virágcsokorral. Ha a feleség őszintén elmondta volna, hogy jól esne neki egy beszélgetés, a férj érzékelte volna, hogy a virággal benne még nem került a helyére minden. Egy efféle őszinte kérés természetesen megint kockázatos lett volna a nő részéről, hiszen mi van, ha a férj visszautasítja? Ennél az eshetőségnél ismét kevésbé volt fájdalmas egy újabb vitát kirobbantani, hiszen abban megint mindenki levezetheti a stresszt, és két ekkora veszekedés után legalább biztosan kizárt, hogy bármelyikük közeledni akarjon a másikhoz, és esetleg ismét fájdalmas visszautasítást kapjon. Berne játszmának nevezte el ezeket a kockázatkerülő, rejtett vagy elhallgatott motivációt tartalmazó, tudattalanul hamissá váló kommunikációs fordulatokat. A játszmáktól egy idő után mindenki zavarttá válik, és a másikat kezdi okolni a kapcsolat romlásáért.

Hogyan lehet kikeveredni a játszmázásból?

A kommunikációs csapda képlete egyszerű: H + GyP → V + Á + Sz + Ny

A játszmák lényege, hogy mindig van egy horog (H, mint horog – „Nem láttad a telefonom?”), melyre a beszélgetőtársak közül az egyik fennakad a gyenge pontján (GyP, mint gyenge pont – A feleség túlterheltnek érzi magát, és úgy értelmezi a kérdést, mintha az egy kérés lenne, egy újabb feladat, amit önként magára kell vállalnia). Miután ez a gondolat tudattalan szinten berántja az arra hajlamos feleséget az áldozati szerepbe, feszülten válaszol (V, mint válasz – „Olyan vagy, mint egy gyerek, folyton szanaszét hagyod a holmijaidat, aztán azt várod tőlem, hogy mindent eldobjak a kezemből és megkeressem helyetted”). Ezután máris dráma van, hisz elkészült az úgynevezett drámaháromszög. A drámaháromszög három szerepből áll, még akkor is, ha csak ketten beszélgetnek egymással: kell egy üldöző, egy áldozat és egy megmentő. A feleség (áldozatból üldözővé válik) vádakkal támad a férjére (aki menekülő áldozattá válik), és elrohan otthonról. A férj órákig távol van, végül megsajnálja a feleségét, és egy nagy csokorral hazamegy, hogy megmentse a helyzetet és a házasságukat (megmentő szerepbe lép, nem menekül, nem üldöz már). Csakhogy ahelyett, hogy a feleség ezt elfogadná, megtörténik az átváltás (Á, mint átváltás – ismét kirobban a vita megváltozott szerepleosztással). Most a feleség üldözőből ismét áldozati szerepbe vált és elmondja, mennyire aggódott a férjéért, vacsorát is főzött, desszertet is készített, gyertyát is gyújtott, és a férje egyszerűen leül a tévé elé? A férj üldözővé válik, most ő sorakoztatja fel a vádakat, és így tovább…Ahelyett, hogy kihajtanának a drámaháromszög körforgalmából, addig váltogatják a szerepeket, míg szembesülnek vele (Sz, mint szembesülés – „Már megint veszekszünk, ennek sosem lesz vége?”), hogy ebből a körforgalomból nincs kiút, így elkönyvelik azt a nyereséget, ami rejtetten és tudattalanul már az elejétől kezdve ott volt. (Ny, mint nyereség – mindketten fáradtan tértek haza, a vita révén legalább nem kell egymásra időt, figyelmet, türelmet áldozni, egymástól eltávolodva foglalkozhatnak csak saját magukkal.)

A kommunikációs csapdából kiszállni nem olyan egyszerű. Arra senkit sem tudunk rávenni, hogy őszintén, nyíltan kommunikáljon, ne játszmázzon, ne dobjon horgot a gyenge pontunk felé. Azt viszont meg tudjuk tenni, hogy ezt a horgot nem kapjuk be – feltéve, hogy képesek vagyunk rálátni, hogy ez csak egy horog, nem valódi üzenet – és őszintén kimondjuk, amit érzünk. Ha a vita közben akár a férj, akár a feleség észrevette volna, hogy a társa fáradt és feszült, ha rákérdezett volna az érzéseire, a játszma azonnal véget ért volna. Mindketten elmondhatták volna, hogy törődésre és figyelemre vágynak, mégsem ezt tették. Miért nem olyan könnyű őszintén, nyíltan kommunikálni?  

Férfi és női kommunikáció

Antonio Damasio portugál neurológus szerint létezik elsődleges és másodlagos érzelem. Az említett példában a feleség dühe pusztán egy másodlagos, fedő érzelem, amely az eredeti, elsődlegesen kialakult érzelem elpalástolására szolgált. A valódi érzelem az elutasítástól való félelem, a nem vagyok elég jó, nem vagyok elég fontos érzésekkel kapcsolatos rettegés. Ezek csak elmaszkírozva, másodlagos érzések (például harag, düh, szégyen) formájában jelenhettek meg. Az elsődleges érzelmekkel való szembenézés igen fájdalmas lehet, hiszen ezek a gyermekkori hiányok talaján fejlődnek ki, így átdolgozásukhoz az eredeti családunk férfi-női modelljéig kell visszanyúlnunk. Könnyebb másodlagos érzelemmel haragudni a férjünkre, mint elsődleges érzelemmel kifejezni, hogy most nem tudunk vele foglalkozni, mert törődésre lenne szükségünk, de félünk, ha ezt kimondjuk, akkor már nem leszünk elég jó házastársak.  Az elsődleges és másodlagos érzelmeken kívül létezik egy harmadik fajta érzelem is, melyek a játszmák alapját képezik. Instrumentális érzelmeknek nevezzük azokat az érzéseket, melyekkel bizonyos kívánt viselkedést tudunk kicsikarni a másikból – erre a párok az együtt töltött évek alatt hamar rátanulnak. Lehet, hogy nőként sírnom kell ahhoz, hogy a férjem komolyan vegyen, és leüljön velem beszélgetni. Lehet, hogy férfiként fel kell emelnem a hangom, hogy a feleségem észrevegye, mennyire túlfeszíti a húrt. Érzelmi zsarolásként, manipulálásként élhetjük meg, ha a másik képtelen arra, hogy azt mondja, amit valóban érez. Csakhogy a teljes megnyíláshoz le kell küzdeni a félelmeket, csak akkor tudunk megnyílni, ha biztonságban érezzük magunkat. A férfiak és a nők bár ugyanúgy reagálnak a feszültségre, mégis különböznek abban, hogy mi okozza számukra a feszültséget. A férfiaknak stresszt jelent, ha nem tudnak függetlenek, önállóak, sikeresek lenni, ha meggátolják őket a cselekvésben és hogy elérjék a céljukat. A nők számára ennél nagyobb stressz, ha nem tudnak megosztani, gondoskodni, kapcsolódni, és ha nem érzik, hogy szeretik őket. Abban is különbözik a két nem, ahogyan a stresszt kezelik. A férfiak általában visszahúzódnak, és gondolkodnak, a nők rögtön megbeszélni szeretik azt, ami nyomasztja őket. Ebből máris számtalan félreértés adódhat, főleg, mivel a férfiak és a nők eltérően fejezik ki a szeretetüket is. A férfiak ciklikusan teszik, időnként szükségünk van a visszahúzódásra, csak aztán képesek újra odaadóak lenni, míg a nők többségének folyamatosan szüksége van az érzések kimutatására. Hangulatuk a férfiakéhoz képest amúgy is hullámzóbb, de a negatív érzéseik a megértés és elfogadás révén pozitívvá tehetők. Ehhez persze kapcsolódásra és kommunikációra van szükségük, azonban a férfiak a szavakat nem ilyen esetekben használják elsődlegesen. Míg egy átlagos nő főként kapcsolatteremtés céljából beszélget és azért, hogy együttérzést kapjon, és mélyítse a kapcsolat bizalmi szintjét, a férfiak inkább gyakorlati okból kommunikálnak, például ha meg kell oldani egy problémát, vagy ha el akarnak érni egy célt és ehhez információt kell gyűjtsenek valakitől. Ami azonban férfi és nő között a legtöbb konfliktust okozza, hogy a két nem eltérően fejezi ki az igényeit. Míg a férfiak többsége konkrétan megmondja, amit szeretne, a nők számára gyakoribb a közvetett kifejezési mód, először a másiknak adják, amit maguk szeretnének kapni. A két nem közötti tiszta kommunikáció csak úgy lehetséges, ha tisztában vagyunk az eltérő nemünkből adódó különbségeknek, és ha ezek közül egyiket sem gondoljuk hiánynak vagy gyengeségnek, pusztán sajátosságnak. Mivel nincs átlagos férfi és átlagos nő, és minden férfiben vannak nőies és minden nőben férfias tulajdonságok, nincsenek tiszta típusok sem, mégis segítheti egymás megértését, ha ismerjük az ellenkező nem általános jellemzőit.

Pár-beszéd a gyakorlatban

Ha ismerjük párunk kommunikációs sajátosságait, nehezebb félreértenünk, és nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat, így könnyebb lesz őszintén megnyílnunk. Tudnunk kell azonban, hogy nem csak szavak útján kommunikálunk, minden cselekedetünkkel (és csendünkkel) is üzenünk a másiknak. Az erőszakmentes kommunikáció technikáival eljuthatunk a másodlagos érzésektől az elsődlegesek megfogalmazásáig, a szavaink őszintébbekké válhatnak, a kapcsolataink pedig mélyebbekké. A leghatékonyabb párkapcsolati kommunikációjavító technikához nem kellenek különösebb képességek, eszközök vagy módszerek, csak egy aktuális konfliktus, amin ki lehet próbálni azt a fajta kommunikációmódot, melyben a férfi és a női nem is ugyanolyan eséllyel tud megoldásra jutni.

Első lépésben meg kell beszélni, ki lesz a vitaindító, azaz ki kezdi a beszédet. A szavak szaporodásával együtt várhatóan az érzelmek is megsokszorozódnak, ezért érdemes meghatározni egy alapszabályt. Ahogyan egy mikrofon is segít két beszélgető embernek, hogy ne vágjanak egymás szavába, egy kézben tartott golyóstoll jelezheti, kinél van éppen a szó. Amikor a vitaindító beszélni kezd, nála van, amikor befejezte, átadja a párjának. Mielőtt a párja reagálna, össze kell foglalnia saját szavaival, hogy mit értett meg abból, amit az előtte szóló elmondott. Ha a vitaindító helyesel, akkor kezdhet bele a saját véleménye kifejtésébe, majd cserélnek ugyanígy.

Alapvető, hogy csak az beszélget, akinél a toll van, közbevágni nem szabad. Minősíteni, a másikat jelzőkkel illetni tilos - a fogalmazásnál törekedjen mindenki a saját érzéseit, gondolatait elmondani, a mondatokban próbáljunk én-közléseket alkalmazni. Azaz ahelyett, hogy úgy fogalmaznánk, „te annyira türelmetlen vagy” fogalmazzunk úgy, „több időre lenne szükségem”. Az előbbinél a drámaháromszögben üldözzünk egymást, az utóbbinál, megoldást keresünk. Amikor saját szavainkkal elmondjunk, mit értettünk a másik mondandójából, vigyázzunk, hogy ne tulajdonítsunk olyan érzelmeket, gondolatokat a másiknak, amiket ő ki sem mondott. Inkább kérdezzünk rá, ha mögöttes szándékra vagy szükségletre gyanakszunk! Miután mindkét fél elmondta a véleményét, keressünk megoldást a nézeteltérés rendezésére. Ne „tegyük le addig a tollat”, amíg nem jutottunk közös, megnyugtató, konstruktív megoldásra.  Az is megeshet, hogy időre van szükségünk, ekkor is összegezzük, hova jutottunk, és állapodjunk meg, mikor folytatjuk a beszélgetést. Ha belejövünk a konfliktusok effajta megtárgyalásába, képesek leszünk reflektálni egymás érzéseire és szükségleteire anélkül, hogy közben szem elől tévesztenénk a témát. Ha belejövünk és egyre több konfliktust tudunk ezzel a technikával megvitatni, egy idő után képesek leszünk rálátni a saját és egymás kommunikációs stílusára. Metaszintre emelhetjük a beszélgetést, és kielemezhetjük, kit mi befolyásol, mi segít, mi gátol, mi nyit meg az őszinte beszélgetéshez. Próbálja ki Ön is a párjával, meg fog lepődni, mi minden történik majd ezek után!

Cikksorozatunk következő részében megtudhatja, hogyan kommunikálhatunk eredményesen a gyermekek nyelvén. 

Geszvein Erika tanácsadó szakpszichológus