A befolyásolás pszichológiája - IIyen a csoportnyomás

Ebben a sorozatban a befolyásolás pszichológiájáról írok. Rengeteg vonatkozó szociálpszichológiai kísérletet és tesztet mutatok majd be. Szó lesz arról, hogyan legyünk sikeres szektavezérek, hogyan kerüljük ki mások manipulációját, hogyan hat ránk csoportnyomásként más emberek viselkedése, de szó lesz Zimbardo börtönkísérletéről is. 

manipulacio.jpg

Ilyen a csoportnyomás

 

Van kedve részt venni egy pszichológiai kísérletben? A vizsgálat tárgya az észlelésének pontossága. Az alábbi ábrán függőleges vonalakat fog látni. Az lesz a feladata, hogy meghatározza, mely vonal (A, B vagy C vonal) hosszúsága azonos a mintavonal hosszával.

mintavonal.JPG

El tudja képzelni, hogy ne a B vonalat válassza? Az 1950-es években egy kutató, Solomon Asch kísérletében megtörtént. Hogyan lehetséges ez? Ne aggódjon, minden rendben van az észlelésével, valóban a B vonal hossza egyezik meg a mintáéval. A különbség, hogy Ön a saját észlelésére támaszkodott, míg az amerikai szociálpszichológus laboratóriumában a résztvevők csoportnyomás hatása alatt válaszoltak – rosszul. Ebben a vizsgálatban a résztvevőknek rengeteg eltérő hosszúságú vonalat kellett a mintához hasonlítaniuk több egymást követő alkalommal. A kísérletben csupán egyetlen valódi kísérleti személy vett részt, a többiek mind beépített emberek voltak, akik előzetesen azt az utasítást kapták, hogy bizonyos esetekben következetesen és egyhangúan rossz választ mondjanak. Asch azt vizsgálta, hogy mekkora csoportra van szükség ahhoz, hogy az egyetlen valódi, be nem avatott résztvevő szembe merjen szállni emberek tömeges, egyhangú ámde nyilvánvalóan téves véleményével. Létezik, hogy a tömeg olyan mértékben képes befolyásolni minket, hogy a saját szemünknek sem hiszünk? Létezik, hogy csoportnyomásra mást mondunk, mit amit gondolunk, és olyan dologra vagyunk rávehetőek, amit magunktól sosem tennénk meg?

egyuttmukodes2.jpg

Hogyan viselkednek az emberek csoportban?

Nagy port kavart az utóbbi időben Ben Blum kritikája a híres szociálpszichológus, Philip Zimbardo 1971-ben megrendezett hírhedt börtönkísérletéről. Bár a kutatást eddig is többen kritizálták, főleg etikai és módszertani okokból, a most megjelent felvetés egyenesen hazugságnak nyilvánította az egészet (The Lifespan of a Lie, Medium, június 7.). A vizsgálathoz a neves Stanford Egyetemen egészséges egyetemistákat kerestek vizsgálati személyeknek. Az alagsorban kialakítottak egy börtönt, és az önként, napi 15 dollár fejében jelentkező résztvevőkből véletlenszerű felosztással két csoportot alkottak. Volt, aki börtönőr lett, volt, aki az elítélt szerepét kapta. A kísérletet igyekeztek minél valóság hűbbre alakítani, hogy a résztvevők, amennyire csak lehet, azonosulni tudjanak a szerepükkel. A rabokat éjszaka vitték el a kísérlet helyszínére, levetkőztették, rabruhába öltöztették, fejükre harisnyát húztak, ujjlenyomatot vettek, lábbilincset tettek rájuk. Az őrök speciális egyenruhát kaptak, gumibotot, bilincset és kulcsokat. 

A börtön sajátos szabályok szerint működött:

  1. Tilos beszélgetni pihenőidőben, lámpaoltás után és a börtön udvarán.
    2. Enni csak az étkezések ideje alatt engedélyezett.
    3. Tilos bármit is a helyéről elmozdítani, kárt tenni benne.
    4. Csak a kapott szám alapján lehet szólítani egymást.
    5. Az őröket csak „nevelő úrnak” szabad szólítani.

Zimbardo azt vizsgálta, mennyire könnyen azonosulnak a résztvevők a szerepükkel, és válnak kegyetlen őrökké, kiszolgáltatott rabokká. A kéthetesre tervezett kutatás már a második napon drámai fordulatot vett. A rabok fellázadtak, az őrök egyre keményebb szabályokat vezettek be, tűzoltófecskendővel, bottal, és sötétzárkával próbáltak rendet tartani. Az egyik rab depressziós, egy másik pszichotikus lett, ezért elszállításra került a „börtönből”, egy hét alatt elszabadult a pokol. Mivel az őrök brutalitása nem ismert határokat, a kísérletet abban kellett hagyni. A vizsgálatot hiteltelennek nevezők Zimbardot vádolják, szerintük az egész egy színjáték volt, mindenki csak szerepet játszott, és amiért ilyen szélsőségekig jutott a játék, annak oka, hogy Zimbardo érzelmileg túlságosan bevonódott a kísérletbe, nem tudott objektív maradni, az őröket agresszióra bíztatta, és befolyásolta viselkedésüket. Mivel azt akarta bebizonyítani, hogy az emberek csoportnyomás hatására erőszakossá válhatnak, a kritikák szerint úgy alakította az eseményeket, hogy ez be is bizonyosodjon. Zimbardo egy húszoldalas közleményben válaszolt az őt ért kritikákra (Zimbardo’s Rebuttal Against Recent Criticisms of the SPE, június 21.), melyben azt állítja, nem a kísérlet, hanem a cáfolata a hazugság, és ő csak azt akarta megmutatni, hogy az emberi viselkedés komplex dinamikák alapján működik, amire nemcsak belső tényezők hatnak, hanem külső, történelmi, társadalmi, kulturális tényezők is. Szerinte azzal, hogy ezekről az eredményekről vitatkozunk, sikerülhet végül megtalálnunk, mik az emberi természet legjobb oldalai. Zimbardo egyébként az utóbbi időben azt kezdte vizsgálni, hogyan változtatható meg az országok mentalitása, hogyan alakítható egy pessziszichologiaja_1_reszmista, rögzült beállítódás olyan irányban, ami segíti a boldogulást, és ami kihozza az emberekből a legjobbat. Azt kezdte tanítani, hogyan tudunk segíteni egymásnak, mert még jóval Blum kritikája előtt elmondta, van egy kis lelkiismeret-furdalása a börtönkísérlet miatt. Az emberben lakó gonosz helyett a bennünk élő hőst szeretné kutatni. „Minél jobban megértjük az egymással való interakcióink komplex dinamikáját, annál inkább megtaláljuk az emberben lakó legnagyobb jót. Ez az én életem missziója”- írta közelményében.  

stanford_kiserlet.jpg

Bár számtalan vizsgálatot végeztek a csoportnyomás jelenségének kutatására, méltán Zimbardo most megkérdőjelezett vizsgálata az egyik leghíresebb. Éppen azzal kritizálják, amit kutatni szándékozott: egy befolyásolást vizsgáló helyzetben befolyásolta a kísérleti alanyokat és így az eredményeket. Lehet, hogy a híres szociálpszichológus kísérletében nem is az őrök és rabok kerültek kísérleti helyzetbe, hanem maga Philip Zimbardo? Mindenesetre mielőtt teret engednénk a csoportnyomásnak és véleményünket befolyásolni engednénk, alakítsuk ki a saját álláspontunkat a témáról! Tegyünk fel kérdéseket ahelyett, hogy elfogadnánk mások válaszait! El tudjuk képzelni, hogy lehetséges, hogy az egyébként egészséges emberek annyira átadják magukat egy szerepnek, hogy teljesen elveszítik valódi, hétköznapi önmagukat és ebben az identitásvesztésben, az ún. dezindividuáció során egyszerűen átadják magukat az agresszív, emberi ösztönöknek? Ilyesmi történik akkor, amikor egy nagy futballmeccsen vagy tüntetésen az arctalan tömeg láthatatlan részekéntvalaki verekedni kezd? Akár brutális csőcselékké is tehet a közösségi szellem? Mi a helyzet a tömeges katasztrófahelyzetek esetén? Egy földrengés vagy tömeges közlekedési baleset áldozatai gyakran akár önfeláldozó módon is képesek segíteni egymásnak. Egy ilyen lélektani határhelyzetben ugyanúgy névtelenné válnak az áldozatok, de az öntudatosság nemhogy csökken, erősödik. A csoporthoz tartozás a legjobbat hozza ki az egyénekből, akik nem saját magukra, hanem a csoport akár ismeretlen tagjaira, az áldozatokra gondolva hősként segítenek a mentésben. A tömeg részévé válva az egyéniségvesztés ilyen esetekben nem akadályozza meg az egyént, hogy altruista cselekedeteket vigyen véghez. A helyzetek sokféleségének megértéséért a tömegben felvett szerepeket vizsgálta egy 1979-es kísérletben Johnson és Downing, amikor kísérleti személyek csoportjait kétféle ruhába öltöztetett. Az emberek egyik fele Ku-Klux-Klan öltözékhez hasonló csuklyás hóhérruhát kapott, a másik fele ápolónő-egyenruhát, a feladat pedig áramütés kiszabása volt más, számukra ismeretlen személyek részére. Nem meglepő, ha fejünkben a hóhér csoporthoz negatív, az ápolónők csoportjához inkább pozitív képzeteink társulnak, és már most sejteni véljük a kutatás eredményét. A kísérletvezetők azonban ennél messzebbre mertek menni. Mindkét csoportot további csoportokra osztották, a hóhérok és az ápolónők között is voltak olyanok, akik felismerhetők voltak és voltak, akik az anonimitás teljes védelmében cselekedhettek – ezt úgy érték el, hogy volt, akinek a ruhája az arcát szabadon hagyta, és volt olyan öltözet is, ami teljesen eltakarta. Az eredmények szerint a csuklyás, anonim hóhérok erősebb áramütést adtak a társaiknak, mint akiknek látni lehetett az arcát a hóhérruhában, viszont a nővérek közül azok, akik anonimek maradhattak nem éltek vissza „láthatatlanságukkal” – ők kisebb elektrosokkot mértek ki, mint azok, akik látható arccal a kontroll csoportban voltak, és nem viseltek nővérruhát. Úgy tűnik, hogy bár a szerepfelvétel általi egyéniségvesztés növelheti az agressziót, de ez egyáltalán nem szükségszerű. Ami igazán erőteljesen hat, az a csoporttal való azonosulás, vagy másként fogalmazva a csoportnyomásnak való behódolás.

Lehetséges, hogy Zimbardo kísérlete valójában Stanley Milgram 1960-as kísérletének egy változata, ami nem a szerepeknek való megfelelésről, hanem a tekintélynek való behódolásról, az engedelmességről szólt? Arról a helyzetről, amire pszichológiai kísérletek nélkül is látunk olykor példát, például amikor egy csoportban valaki, mondjuk a hatalom egy képviselője manipulációs szándékkal kívülről, mesterségesen próbálja a tömeget a saját szándékai szerint befolyásolni.

Stanley Milgram kísérlete

Stanley Milgram az 1960-as években az engedelmességet kutatta, és döbbenetes eredményeket kapott. A Connecticut állambeli New Haven egyik újságjában önként jelentkező kísérleti személyeket kerestek a Yale Egyetem laboratóriumi kutatásához. Amikor a középkorú férfiak megérkeztek, azt mondták nekik, a büntetés emberi emlékezetre gyakorolt hatását vizsgálják, pedig valójában azt vizsgálták, mennyire hódolnak be a tekintélynek, akit egy fehér köpenyt viselő kísérletvezető személyesített meg. (Ma már ilyen kutatást nem engedélyezne a pszichológusok etikai biztossága, hiszen a vizsgálati személyek megtévesztése etikátlan, még akkor is, ha tudomány előrehaladását is segítené.)

A kísérletben a résztvevők manipulált sorshúzással „tanárok” és „diákok” csoportjára lettek osztva, de valójában a tanárokat leszámítva mindenki beépített ember volt. A tanár szerepű kísérleti személy és a nagy tekintélyű fehérköpenyes kísérletvezető ültek az egyik helyiségben, a diák pedig a vékony fal túloldalán. A diák kezére csatolt elektródákkal villamosszékhez szíjazva várta, hogy a tanártól a másik szobából emlékezeti feladatokat kapjon, mely során ha hibázik, egyre fájdalmasabb, s végül halálos erejű büntetést is kaphat. A vizsgálat több éven át tartott, és különböző feltétel variációk mellett arra próbált választ adni, mi kell ahhoz, hogy olyasmi megtörténjen, ami a háborúkban történik: A tekintélyszemélynek való megfelelést vizsgálta, azt, hogy milyen körülmények között válik valaki korlátlanul engedelmeskedő gyilkossá parancsszóra. Az eredmények szerint a kísérleti személyek 65%-a elment a maximális, halálos erősségű áramütésig. Milgram szerint minél személytelenebb és hozzáférhetetlenebb a hatalom képviselője, minél kevesebb információt és visszajelzést kapunk tőle, minél inkább porlasztható az egyéni felelősség, annál könnyebben válunk vakon engedelmeskedővé. A vezetőnek való engedelmesség a közösségi élet egyik alapszabálya. Egy csoport csak akkor tud jól együttműködni, ha az egyén alárendeli magát a magasabb célnak, és egyéni tetteit összehangolja a csoport haladási irányával.

csoportnyomas.jpg

Milgram kutatási módszerét is többen kritizálták, (aminek egyébként a pszichológusok, igencsak örülni szoktak, hiszen a tudomány célja, hogy megtaláljuk, hogyan lehet az élet különböző helyzeteit minél pontosabban lemodellezni, hogy jobban megérthessük az emberi viselkedést, így a kutatások kritikái mindenképpen segítik kutatásmódszertan fejlődését) az eredeti kutatás egyes változatait azóta megismételték, és sajnos hasonló eredményekre jutottak.

Milyen jelenségek állnak amögött, amikor az egyén feladja az autonómiáját és behódol a csoportnyomásnak?

Az egyik ok, hogy meg akarunk felelni a szociális normáknak. A kísérletre jelentkező személyek szóbeli megállapodást kötöttek a kísérlet vezetőivel, hogy részt vesznek a kutatásban.  Ugyan ki merte volna megkérdőjelezni okos tudósok kompetenciáját, ha egyszer ez egy tudományos kutatás? Csak tudják, hogy mit csinálnak, mit kérnek – így kérésükre továbbtekerték az áramgenerátor gombját. Az elköteleződés, az adott szó, amivel az előzetes megállapodás járt, erősen befolyásolta az engedelmességre törekvést.  Sokat számít, hogy mennyire közvetlenül tapasztalható egy cselekedetünk súlya. Minél több az áttétel, annál könnyebben engedelmeskedünk. Milgram kísérletében a jajgató tanulót a tanár nem látta, mert a villamosszék a másik szobában volt és egy fal gondoskodott az áttételről.  A kísérlet egy módosításában egy szobába ültették a diákot és a tanulót, ilyenkor az engedelmesség 65-ről 40 %-ra csökkent. Katonáknál is növeli az engedelmességet az elpusztítandó ember távolsága, amit a fegyvernemek kiválasztásán kívül úgy fokoznak, hogy az ellenséget nem embernek, hanem akadálynak nevezik, ezzel további lélektani távolítást okozva. Halálra verni valakit a saját öklünkkel nem ugyanaz, mint egy távirányító gomb megnyomásával messziről felrobbantani – legalábbis az elkövető belső, lelki folyamatainak szempontjából nem ugyanaz. A legerősebb ok, amivel egy ember rávehető a legaljasabb cselekedetre is, az ideológiai igazolás. A tudomány haladása, a nemzetünk biztonsága, a vallási közösségünk egy ideája miatt olykor megteszünk olyasmit is, amire magunktól nem lennénk képesek.

Emlékszik a cikkünk elején Solomon Asch kísérletére, ahol az amerikai pszichológus laboratóriumában a résztvevők a csoportnyomás hatására inkább rosszul választoltak, csak ne lógjanak ki a sorból? A többség véleményéhez való alkalmazkodás esetén a személy azért igazodik a csoporthoz, mert kicsi az önbizalma, kínosnak érzi, hogy ellenálljon, fél, hogy kinevetik, hogy konfliktusba kerül, vagy retteg, hogy elveszti a csoporthoz tartozás jogát. Asch kísérletében a vizsgálati személyeknek mindössze 25 %-a volt képes ellenállni a csoportnyomásnak és a konformitás helyett a saját véleményét felvállalni. Ezek a személyek függetlenek voltak, és bár átélték a konfliktust, vállalták a szembenállást, mert a függetlenséget értékesebbnek tartották, mint a normához való vak igazodást. A csoportnyomás az életkorral is változik. Óvodáskorban még kevéssé van hatással ránk a konformitás, mivel ilyenkor még egocentrikus a gondolkodás, nem érezzük szükségét a többség véleményéhez való igazodásnak. Iskoláskorban a csoportnyomás hatása egyre erősebb, egészen kamaszkorig, amikor újra csökken a konformitás. A csoportnyomásnak alapvető feltétele, hogy a csoport elég nagy legyen és következetesen képviseljen egy adott véleményt (ugyanazt az akár jó, akár rossz választ). Egy fecske nem csinál nyarat. Ha egyetlen személy próbálna rávenni egy egész csoportot a csoportvélemény megváltoztatására, az legtöbbször nem lenne elég. Minél több ember hangoztatja ugyanazt a véleményt, az ellentábor egyre erősebbé válhat, a nagyból egy kisebb csoport akár ki is válhat, s így máris könnyebb lesz érvényt szerezni egy újító véleménynek. A kisebbség ilyen módon befolyással lehet a többségre. A csoportok könnyen polarizálódnak, a közös álláspontjuk könnyen szélsőséges irányba terelődhet. Egy valaha jó vélemény idővel megkövesedhet, és előfordul, hogy már nem szolgálja a csoport érdekeit. Szükség van néhány nonkonform szembenállóra, aki ki mer állni az igaza mellett és újító gondolatokat mer megfogalmazni. Erre az ellentétes véleményre akkor is szükség van, ha nem sikerül megváltoztatni a csoport véleményét, hiszen még így is legalább gondolkodásra készteti a többséget. Talán idővel kinő terméketlennek hitt talajba hullott mag.

A cikksorozat következő részében további izgalmas pszichológiai kísérletekről olvashatnak a tömeglélektanról, és arról, hogyan tudjuk magunkat ellenállóvá tenni a csoportnyomással szemben.

Geszvein Erika tanácsadó szakpszichológus